Pósa Károly - A tizennegyedik tábornok


Tűnődés két emberről, meg rólunk
  Megint októbert írunk, megint hatodikát. A Magyar Nemzeti Tanács döntése alapján ez a nemzetünknek megszentelt dátum immáron hivatalosan is a délvidéki magyarság emléknapjának tekinthető.
A mi érdemünk, magyarkanizsai lakosoké, hogy már a jogerőre emelt határozat előtt – jó néhány éven át minden alkalommal - megemlékeztünk a hőseinkről, és a halottainkról is. Az meg a nemzeti történelmünk vériszamos múltjából fakad, hogy nekünk megadatott, ami más, szerencsésebb nációknak, békésebb tájakon élőknek talán nem: fájdalmasan sok hősi halottunk emléke előtt tiszteleghetünk.Most mégsem a dicsőséges szabadságharcunk leverését követő szomorú epilógusról szeretnék írni. 162 esztendő alatt sokan elsiratták őket, emlékeztek a tizenhárom aradi mártírra, meg azokra a névtelen hősökre, akik „még lehet, hogy leányt sem csókoltak soha, de piros vérüket ontották a hazáért, és fiatalon mentek a halálba”.
Inkább két emberről írnék. Magyarországi kortársainkról.     
Aztán meg, az írás elolvasása után mindenki fölnőtt fejjel eldöntheti, hogy érez-e áthallást, utalást, hasonlóságot az 1848-as történések, és a vajdasági mindennapjaink jelenségei között?

Az egyik ember filmrendező.A hatvanas évek végén forgatott alkotásai mérföldkövek a mozgóképes világ történetében. Számos fesztiválon díjazták ezt a magyar rendezőt. Filmjeit egyetemeken tanították, amelyek híresek voltak erős társadalomkritikájukról. A nyugati világ rajongott értük, mert úgy tűnt, hogy a szocializmus nyersebb, szovjet változatát végre bírálni merészelik. Belülről! Nagy szó volt ez! Ugyan akkor - fura módon - a magyar kommunista vezetés a tehetséges rendező egyetlen filmjét sem tiltotta be. Sőt! A kor kultúrpápája – Aczél György – lelkes támogatója lett a jó nevű zsúrfiúnak, akit időnként kedélyes kávézásra irodájába is beinvitált.Az államilag finanszírozott nagy költségvetésű filmek meg bejárták a világot, Cannes, Nyugat-Berlin, Párizs és Róma a szögesdróton túlról jött magyar zseni lábai előtt hevert.
A művész fürdött a népszerűségben külföldön és odahaza egyaránt. Neki szabad volt alkotásaiban - hogy csak a legjellemzőbbeket említsem - a meztelenség, a trágárság, a morbiditás feszegetése. Aligha engedhette meg magának bárki, hogy a szocialista szellem és ízlés ellenében moralizáljon. Így megtörténhetett, hogy a világfi módon élő jeles rendező szellemi holdudvara köré szerveződött az akkori Magyarországon élő és alkotó komoly művészemberek hada, értelmiségiek, a kritikátlan barátok vagy inkább rajongók siserehada.
Aztán ahogy múlt a szocializmus, egyre-másra silányodtak a Mester filmjei. A rendszerváltás után, pedig a kritika pironkodva vallotta be, hogy a baloldali meg liberális kormányzati ciklusokban sztárolt, és nem mellékesen agyonfizetett filmes ember kiöregedett gavallérrá züllött. Már csak árnyéka önmagának. Pénzért daloló hamis pacsirta lett. Új mozijaiból hiányzott az erő, a frissesség. A mondanivaló odatrottyult az élemedett korú rendező mellé. A régi meg az új éra kedvence – a lakájok mindig hosszú életűek! - a napokban ünnepelte kilencvenedik születésnapját. Egy életen körösztül jól élt, a hatalom kegyeltjeként kezdte, és az éppen aktuális hatalom is kénytelen tortát sütni neki.  A másik ember építész volt.Őt is a hatvanas években fedezik föl, de neki nem jár külföldi út. Szakmai berkekben csodálattal emlegetik, mégis egy vidéki erdőgazdaság tervhivatalába száműzik.
A magyar építész ezzel nem törődik, helyette az akkori falvakat járja társaival. 
Faluházakat, közösségi helyeket, templomokat építenek. Mentik a menthetőt. A diktatúrák minden koron legszívósabb ellenfeleit, a vidéki közösségeket, a dolgozó magyar parasztokat erősítik. A hatalom próbálja megvesztegetni, zsírosabb pozíciót ajánlanak neki, de ő nem paktál le, soha nem alkuszik. Így megeshet a szégyen, hogy a rendszerváltás előtt külföldön már világhírűek a munkái, Magyarországon, pedig: alig ismerik. 
A diktatúra megbukik. 
Az építésznek Andalúzia tartomány fővárosába emelt világkiállítási pavilonja által egy csapásra megérkezik a méltán kijáró hírnév és dicsőség. Ám az építész konok. Hirdeti az igazságot, amiért - miképpen a múltban, úgy manapság is - beverik az ember fejét. Mégis kimondja a kimondhatatlant. Az egyik megállapítása éles, ugyan akkor kristálytisztán őszinte: “a felvilágosodástól kezdődően hanyatlik az emberiség.”
Magam előtt látom a sok nyúlt ábrázatot, a hebegő értetlenkedésből fokozatosan előbugyborékoló fölháborodást. Hogy valaki a fölvilágosodás alapeszméit megkérdőjelezi? Szabadság, testvériség, egyenlőség? Szent teheneink vágóhídon?!Az öregember, pedig az ismerős fekete mellényben és a hozzá való fehér ingben sallangmentesen, pátosz nélkül mesél, magyaráz. Istenről, anyaföldről, magyar lélekről és a megújulás lehetőségéről. Egy életen keresztül hadakozik, csapásokat osztogat, ellenfelei villámokat szórnak fejére. Küzdelmében, állva éri a halál. 75 évesen búcsúztatjuk majd szombaton, abban a ravatalozóban, amit ő tervezett.
Mi közünk van kettőjükhöz? A megrendelésre filmező tehetséghez, aki minden rendszerben meglelte mentorait, aki kenyéradó gazdák tenyeréből evett?Vagy a hunyt Mesterhez, aki egy életen keresztül nemzetének javát szolgálta, vállalva a támadásokat, megalkuvás, harminc ezüstpénz nélkül?

Október 6-án, a vértanúink emléknapján ratifikálja a szerb törvényhozás a vajdasági magyarság kollektív bűnösségét kinyilvánító verdiktet. Amit a Belgrádi Szkupstinában magyarul beszélő honfitársaink is megszavaztak. Sunyin, lapítva, lakáj módra. Istenem, milyen ecetszagú, milyen sekélyes ez az árulás! Ez a labancok árulása. Olyan, magukat vajdasági magyarnak vélőké, akik holnap is Windischgratz hercegnek kiáltanának vivátot. Montecuccoli parádés kocsisai ők. Bakon virító kirakathuszárok. 
Évszázadok óta a magyar vérből születnek a legnagyobb szellemű, a legjava hősök. Meg a legalja árulók is. Egyiküket sem feledjük!Pont úgy, ahogy az emlékezés kijár a szebb napokat megélt kollaboráns filmesnek, és a legigazabb építészeink egyikének is. Az utóbbi igazságát most tanuljuk. Ennyit ér a szabadság. Ennyit a sokat szajkózott testvériség. És ennyit mondhatunk, ha bácskai-bánáti magyarként halljuk a szót - egyenlőség.

Hatodikán fejet hajtunk az igazak előtt. A szabadságharc igazai, az építész igazsága, embersége előtt. Mert minden októberben elején a halhatatlan nagyjainkra emlékezünk. Novemberben kezdetén, Mindenszentek után, pedig a hunyt szeretteinkre.  De ha minden a tervek szerint halad, eljön az idő - a jövő év tavaszán - amikor egy cédulával és egy golyóstollal az árulóinkra is kell majd emlékeznünk!      
Pósa Károly

2 MEGJEGYZÉS:

Pósa Károly írta...Szombaton délután kettőkor búcsúztatjuk Makovecz Imrét, a Farkasréti temetőben, a róla elnevezett, általa tervezett ravatalozóban. Ha valaki éppen akkor Pesten jár, szánjon rá egy kis időt, vigyen egy szál virágot az egyik legnagyobb magyar ember emlékére.Mi - ott leszünk.2011. OKTÓBER 6. 7:58 Pósa Károly írta...Ottlik Géza:
„Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”2011. OKTÓBER 6. 8:55 
2
https://zoltan.blogstar.hu/./pages/zoltan/contents/blog/18564/pics/1436515101_800x600.jpg?w=169
Makovec Imre,október,szabadságharc
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

A bejegyzésre 2 db hozzászólás érkezett!
Pósa Károly 2011-10-06 07:55:14
Ottlik Géza:

„Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”
Válaszolok
Pósa Károly 2011-10-06 06:58:48
Szombaton délután kettőkor búcsúztatjuk Makovecz Imrét, a Farkasréti temetőben, a róla elnevezett, általa tervezett ravatalozóban. Ha valaki éppen akkor Pesten jár, szánjon rá egy kis időt, vigyen egy szál virágot az egyik legnagyobb magyar ember emlékére.
Mi - ott leszünk.
Válaszolok

Ezeket a cikkeket olvastad már?