Szarcsigák - Felháborító, perverz, beteges és vallásgyalázó....

Margit Zoltán


Midőn a kaki művészetté avanzsál… Felháborító, perverz, beteges és vallásgyalázó – leginkább csak ezekkel a jelzőkkel illetik azt az erősen botrány szagú kiállítást, amely egy héttel ezelőtt nyílt meg a szegedi Reök-palotában. A művelődési/művészeti eseményként nem túl szokványos, kíméletlenül radikális beskatulyázás elsősorban az alkotó Győrffy László egyik installációja láttán történik. A 36 éves budapesti képzőművész „Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben” című polgárpukkasztó kreációja az, ami sorra veri ki a palota Zöld szalonjában a biztosítékokat. A „műalkotás” nem kimondottan friss, üde és harmatos. Még 2009-ben készült. Hogy milyen ez az installáció? Nagyon profán. S ezzel együtt: nagyon extravagáns. A kettő együtt pedig: kész ellentmondás. És valóban olyan, hogy nem lehet csak úgy szó nélkül elsomfordálni mellette. „Kellékei” meglehetősen szegényesek. Ámbár igencsak hatásosak. Az alap egy hófehér terítővel letakart asztal, amelyen 12 fehér tányér található. Mindegyik tányérba egy kávészínű szarcsigát helyeztek el. Középen pedig (gondolom, egyfajta, a terítékhez „illő” asztaldíszként) egy levágott alkart – koldulásra nyújtott tenyérrel. A terített asztalt imitáló „csendélet” felett pedig nyilván csillárként (micsoda kompatibilitás!) egy halálfejeket ábrázoló kép lóg. (Az alkotó mentségére legyen mondva: ezer a szerencséje, hogy azokból nincs l2! Mert akkor talán neki is a fejét vennék!) Olyasmire utaló felirat persze sehol sincs, hogy „Uraim, a vacsora tálalva van!”, és evőeszközt sem illesztettek a tányérok mellé, mégsem kell senkinek sem a szájába rágni azt, ami szavak nélkül is nyilvánvaló: „Egyetek szart!” A legtömörebben talán így lehetne sommázni a bizonyára szívélyes, ámde meglehetősen gyomorpróbáló vacsorainvitálást. (Fegyelmezem magamat, mégsem tudom megállni, hogy ezen a ponton ne idézzem fel szülőfalum egyik félnótás figuráját, aki gyakorta ekképpen fogadta a háza előtt a járókelőket: „Szartam, főztem, lehet enni!” S ha esetleg megkérdezték tőle, hogy mit főzött, arra is volt előre elkészített válasza: „Babot, rizsát meg egy darab kutyát, amit az autó elütött!” Ennyit erről. Ha már groteszk meg kínos, akkor legyen az a velejéig!) Eddig még úgy-ahogy rendben is lenne a történet – már ha az első döbbenetünkön szerencsésen túljutván nem botránkoztunk meg, nem émelygett a gyomrunk és leküzdöttük a kitörni készülő hányingerünket. Csakhogy most következik az a bizonyos mögöttes tartalom. Amit eltakar a sivár látvány. Képletesen mondom, de így is épp elég bénító hatású és dermesztő: a serbli trutymóval nyakon öntött bámészkodóban önkéntelenül is felbukkan egy képzettársítás a tizenkét személyre terített asztal láttán. Ez pedig nem egyéb, mint a Szentírásból ismert utolsó vacsora képe. A tizenkét apostollal. Amikor viszont idáig eljut a párját ritkító sokkhatásban a kiállítás szépreményű látogatója, akkor a színre lép Nátyi Róbert, az intézmény művészeti vezetője, hogy csillapítsa a kedélyeket, és mentse, azt, ami már amúgy sem menthető. Nem kevesebbet kíván, mint hogy az önmagából éppen kikelni készülő tárlatlátogató őneki higgyen, ne pedig a saját szemének! És elő is vezeti a magyarázatot. Mégpedig úgy, hogy: amit itt látunk, az tulajdonképpen az utolsó vacsorának a komikus formában történő bemutatása. Épp ezért semmi köze nincsen sem a hithez, sem a valláshoz, sem pedig a kereszténység kifigurázásához, megcsúfolásához.  (Na, ez a történet már ott kezd erősen sántítatni, hogy az utolsó vacsora már magában nem egy megmosolyogni való fejezete sem Jézus életének, sem pedig az egész megváltástörténetnek. Sőt!) Egyébiránt meg teljesen félreértik és félremagyarázzák az egész installáció mondanivalóját. Magyarán: gyatrácska, nem igazán műértő a nyájas közönség. Következésképpen: vele van baj, nem a közszemlére bocsájtott „műalkotással”. Ezen a mezsgyén dülöngélve és éppen ezen a kritikus ponton megtorpanván odáig jutottam, hogy szerintem meg magával az alkotóval van (valami) baj. Menten utána is néztem, kicsoda ez a fékevesztett hatásvadász, Istentől is elrugaszkodott képzőművész, akin nyilvánvalóan teljesen elhatalmasodott a feltűnési viszketegség. (Egyediségük okán mindig is igyekeztem extra adag megértéssel közeledni a különcökhöz, és ilyenfajta vaskos előítéletek híján nem is szokott gondom lenni velük. Győrffy László azonban meglepett.) Eleinte úgy képzeltem el, mint egy tipikus, elkényeztetett, városi úri gyereket, aki temérdek szabad idejében nem tudott magával mit kezdeni, és kínjában megpróbált valami „szörnyűségeket” rajzolgatni. Torz figurákat, rothadó/bomlásnak indult emberi testrészeket, levált/levágott csonkokat, mutánsokat/klónokat, halálfejeket. Aztán pedig a foglyává vált ennek a sablonnak. Mert minduntalan azt próbálta ábrázolni, hogy tulajdonképpen minden zűrzavaros, apokaliptikus és minden bűn. Ezért aztán a világban minden dolog teljességgel hiábavaló és értelmetlen. Azt gondoltam, tutiziherhótbiztos, hogy egy cseppet skizo(id) a fickó, gyötrelmes gyermekkorában talán még a tulajdon anyja sem szerette, és valószínűleg egy elmeszakértő-orvosnak is hosszú időn át munkát ad(hat)na. A rossz előérzetem pedig jónak bizonyult, amikor végignéztem a Testrészek halála című tárlatának anyagát. (Egyébként nem is elnagyolt, hanem aprólékosan kimunkált rézkarcok.) Megnyitóbeszédében Nemes Z. Márió a 15. században élt teológust, lelki írót, Karthauzi Dénest idézte, aki szerint a bűn lázhoz, hideg és megromlott életnedvhez hasonlítható. Az emberi test nedves lényege, amely jeges salakot termel… Ha a fentebbi okfejtésben igazat adnék Győrffy Lászlónak, akkor azt is megcáfolhatatlan érvként hozhatnám fel, hogy a művészetnek sincs az égvilágon semmi értelme. Így aztán a bélsár, az emberi ürülék, a kaki, a trutyi művészetre emelésének sincs. Na, meg az ő kávébarna szarcsigái művészetté avanzsálásának sincs. Még a terített asztalon feltálalva, emberi étekként szervírozott formájában sincs! (Mégsem gondolom, hogy egy zakkant, beteg elme szüleménye lehet csak mindaz, amit a maga nyers valóságában nem átall láttatni a botrányos alkotó. De persze kiakadtam rajta rendesen.) Legfeljebb csak a művész lázadásának van valódi értelme. Lázadásnak a bűn, az elmúlás és az értelmetlenség ellen. S ha ő is ezt teszi, jól teszi. Szabó Angéla
 "Nem múlhat el advent, illetve karácsony közeli időszak anélkül, hogy a hivatalos kultúrpolitika szervezői valamiféle blaszfémiával vagy ocsmánysággal ne rondítanának bele a kereszténység legszentebb ünnepének áhítatos légkörébe, ráadásul – miként ez alább rögvest kiderül – ez most szó szerint, a maga materiális valóságában értendő. No meg szimbolikusan is, természetesen. És természetesen mindezt ráadásul közpénzből. Élesebb memóriával megáldott olvasóink emlékezhetnek arra, hogy bő három esztendeje Debrecenben bemutattak egy vándortárlatot a paranoiás gój- és kereszténygyűlölő Nitsch és Serrano „műveiből”. Csak felidézésképpen: Nitsch például bélsárral beszennyezett szakrális keresztény szimbólumokat és kegytárgyakat helyezett disznók belei közé, Serrano pedig feszületet egy vizelettel telt pohárba. Nos, e performance-nak a világon semmi köze nem volt a művészethez, mindez sokkal inkább az elmekórtan illetékességi körébe tartozott, azok pedig, akik létrehozták ezt a förtelmet, hosszú ideig tartó zárt osztályi kezelésre szorultak volna."
Lipusz Zsolt
https://zoltan.blogstar.hu/./pages/zoltan/contents/blog/16579/pics/1436510826_800x600.jpg
AMIÉRT RÉSZT VEHETEK A TEREMTÉSBEN”,BLASZFÉMIA,GYŐRFFY LÁSZLÓ,INSTALLÁCIÓ,REÖK PALOTA,Vélemény,„NEM ÉRZEK HÁLÁT
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?