Margit Zoltán
2019.05.11.
(Fotó:S4C.news)
„Nem kell Isten, csak az élvezetek!”

Megkockáztatom: ahogy az egyre erősödő migránssimogatás ügyében, úgy az egyszer csak lángra lobbanó Istenhajlékok esetében is javában zajlik az úgynevezett politikai érzékenyítés: ne tekintsd világra szóló szenzációnak, és ne gerjedj azonnal haragra, hanem szoktassad buzgón a szemedet a látványhoz, mert ami most van, az még csak a kezdet, a válogatott szörnyűségek majd ezután következnek. Ha valahol a nagyvilágban, tőlünk távol megrongáltak egy templomot, nemigen szörnyülködtünk, nem sirattuk el, balgán azt hittük, bennünket nem érinthet érzékenyen, mert nem a mi templomunkról van szó, nem a mi tragédiánk.


Talán a Notre Dame tornyának látványos lángolása volt az a kellemetlenül csörömpölő vekker, ami a szunyókálásából felriasztotta és talán meg is rendítette a keresztény Európa humánusabbik felét, és gőzerővel beindult az adakozás a székesegyház újjáépítésére.

A külső máz még kell, de a lényeg már nem!


A szabadkai születésű teológus-lelkipásztor, az óbecsei Árpád-házi Szent Margit Plébánia vezetője, Világos Miklós ekképpen foglalta össze gondolatait – éppen a templomtűz idején – a nyugati ember látszatokba kapaszkodó képmutatásáról:


Órák óta a párizsi Miasszonyunk Érseki Főtemplom elhamvadása folyik még a csapból is. Azt harsogják mindenfelől, hogy a nyugati kereszténység 850 éves szimbóluma pusztul most el, miközben elfelejtkeznek arról, hogy azt a bizonyos eredeti templomot, ami valóban szimbólum lehetne, erősen meggyalázta és súlyosan károsította a csőcselékből összeragadt senkiházi csürhe "nagy" francia forradalma...

Nem emlékszem, hogy ekkora nagy felháborodás lett volna 2014-ben, mikor Moszul mellett felrobbantották Irak legrégibb keresztény monostorát, az 1400 éves (nem csak 850, hanem 1400 éves!!!) Szent Illés-monostort.

Attól se csöpögött a média, sem a közösségi oldalak 2004-ben, hogy egy bizonyos pogrom idején teljesen kiégett Prizren ortodox püspökének széktemploma (s vele együtt 500, 600,700 éves templomok pusztultak el abban a bizonyos tartományban), ami semmivel nem volt fiatalabb, mint a forradalom után újjáépített Notre Dame... Ráadásul rangja ugyanaz volt: egy apostolutód trónszékének temploma.

Kínától, a Közel-Keleten és Észak-Afrikán át Nyugat-Európáig és Észak-Amerikáig százával zárják be és rombolják le a templomokat, vagy alakítják át őket kocsmává, hotellé, lakásokká, könyvtárakká, stb. Az imádságnak házait, az Istennek hajlékait meggyalázzák, messze elkerülik, semmire sem becsülik, s az nem baj, mert a felvilágosult, s ezzel együtt mérhetetlenül fel is fuvalkodott, de egyszersmind végtelenül elbutult jóléti embernek nem kell Isten, csak az élvezetek.... Ha tele van a hasa, ha kielégül a "csúnyája", akkor a többi őt már ugyan nem érdekli...

De a párizsi Miasszonyunk Főtemplomot most mindenki nagyon, de nagyon sajnálja. Mert ez egyesek szerint a nyugat szimbóluma... És, ha jól átgondoljuk, tényleg az!!! Egy csoda hamvad el ma este a lángokban, s egy csoda hamvad el mostanság nyugaton is. A keresztény civilizáció egy messzemenően kiemelkedő dolog volt az emberiség történetében, de épp azon a nyugaton, ahol ez a kőtemplom is áll, ez a csodás nyugati civilizációs remekmű úgy hamvad el, amint Párizs főtemplomának tetőszerkezete... Csak hát, a civilizációnk, erkölcsünk, értékrendünk elhamvadásán ugyanazok, akik a templomot most siratják, már nem sajnálkoznak... A látszat, a külső máz még kell, de a lényeg már nem. Párizs főtemplomát sajnáljuk, mert szép és ragyogó volt mostanáig, de a lényeg, ami miatt az egykor felépült, vagyis az egyetlen és örök Isten dicsérete már a legtöbbeknek semmit nem jelent...
Igazi képmutató az európai ember...

Tíz hónap alatt ezek a templomok gyulladtak ki Franciaországban:

2019. április 21.: Notre Dame de Grâce, Eyguièresben
2019. április 15. : Notre Dame Párizsban
2019. március: Saint Sulpice Párizsban
2019. február: Lavaur katedrális
2019. január: Saint Jacques Grenoblében
2019. január: Sacred Heart templom Angoulême-ban
2018. október: Saint Jean du Bruel
2018. augusztus: Villeneuve d'Amont templom
2018. július: Sainte Thérèse Rennes-ben
2018. június: Notre Dame de Grâce Revelben





„Mi a tüzet oltottuk, a rendőrök pedig nevetgéltek”

A Horvátországban élő magyarok az emberi barbárság ilyen megnyilvánulásával már korábban szembesültek. A 90-es évek délszláv testvérháborúinak idején láttak lánctalpas hadoszlopot végigdübörögni a csendes, békés kis falvak utcáin, földig rombolt házakat, temetetlen holttesteket, ágyúval szétlőtt, felgyújtott templomokat. Több faluban is megtapasztalták, a saját szemükkel láthatták, nézhették végig, miként ég le a templomuk. Elgondolkodtató, milyen lélek és milyen fondorlatos, kegyetlen módon veszi rá az embert arra, hogy Isten háza ellen forduljon, hogy abban lássa a legfőbb rosszat.


1993. január 12-ének éjszakáján felgyújtották a laskói református templomot.

A faluban szolgáló id. Csáti Szabó Lajos tiszteletes úr szavait idézem az újvidéki Nagy Margit Pislogó mécses című könyvéből: Innen lőtték Eszéket, öt hatalmas 155 milliméteres ágyúból. (…) A parókiától 100 méterre 300 tartalékos katonát szállásoltak be. Minden három hónapban váltották őket. Főleg vajdaságiak, magyarok is voltak köztük. Egyik váltásban két zentai tanítói is volt, amikor nem voltak szolgálatban, jöttek istentiszteletre. (…) Elvittek beszélgetésre, meggyötörtek. Felgyújtották a templomunkat, a bellyei templom is leégett akkoriban. Itt ünnepelték a szerbek a pravoszláv újévet úgy, hogy felgyújtották a templomot. A rendőrállomás itt volt szemben a templommal, éjjel-nappal őrszem állt kint, tehát a rendőrség keze is benne volt. Nem volt áramunk, nem volt vizünk. Éjjel történt, a telefon is csak a faluban működött. A feleségem a faluból felhívta az embereket, jöjjenek, mert ég a templom. A faluból mindenki hozta vödrökben a vizet, oltották a tüzet, a rendőrök közben nevetgéltek a templomban. Az jelentették nekik, hogy nincs semmiféle tűz. (…) Amikor vége lett a háborúnak, próbáltuk kimeszeltetni, mert már nem tudtuk nézni ilyen állapotban a templomunkat. Mivel nem kértünk engedélyt a műemlékvédő hivataltól, le akarták állítani a munkát. Nem volt meg az engedély, egyébként annyiba került volna a dokumentáció, mint a templom felújítása. Bíróságra vitték a dolgot, a bíró megkérdezte, hogy melyik párthoz tartozom. Mondtam, hogy egyikhez sem. Tudta, hogy két magyar párt van az országban. „Látja, ez a baj, megvédték volna, máskor ne tegyen ilyet!” – figyelmeztetett „jóindulatúan”.



Még Eszéken is látták az óriási bellyei tüzet

A bellyei templom 1992. augusztus 20-án égett le. Ugyancsak Csáti Szabó Lajosnyilatkozta az esettel kapcsolatban:

Ez a templom a háború előtt gyönyörű volt.(…) Nem akartam elhinni a történteket, amíg a saját szememmel nem láttam. Amikor körbejártam a templom leomlott falait és végigsétáltam a még meleg tetőmaradványokon, melyek még mindig füstölögtek, akkor szembesültem igazán a vandalizmus eredményével. Évekkel később hallottam egy gyülekezeti tagtól, hogy még Eszéken is látták az óriási tüzet, de csak később tudták meg, hogy a templom lángolt.
A honvédő háború után éveken keresztül néztük a templom romjait, ahol valaha az istentiszteleteket tartottuk. Lassan kezdtük elveszíteni a reményt, hogy ez a templom valaha újjáépül. Azonban a Jóisten nem engedte, hogy a templom romhalmaz maradjon.



A három harang és a négy toronyóra a mélybe zuhant




A kórógyi templom képei



Kanalas Erzsébet, a kórógyi lelkész felesége írja a 2017-ben kiadott Református Évkönyvben: 1991. szeptember 29-én fél tizenkettőkor támadás érte Kórógyot, pontosabban a kórógyi református templomot. Ágyútalálat érte a templomtornyot, ennek következtében az beomlott, a fölső része a toronysisakkal együtt teljesen eltűnt: darabjai szanaszét repültek, a három harang és mind a négy toronyóra a mélybe zuhant. (…) Gyöke Józsefnek, a gyülekezet gondnokának és Szöllőskei Jánosnak, gyülekezeti pénztárosnak jutott őrhelyül a templomtorony. (…) Aztán egyszerre csak óriási robajlás hallatszott, és már dőlt is minden rájuk, és repült minden szanaszét. A detonáció Gyöke József gondnokot kivágta a toronyablakon, a mélybe zuhant, és földet ért testére ráesett az egyik toronyóra, annak mutatója pedig a mellkasába szúródott. Azonnal szörnyethalt. A másikuk, Szöllőskei János fönnakadt a torony lépcsőjén, és életben maradt.



A szétlőtt tornyú szentlászlói templom

A szomszédos falu, Szentlászló református templomát két nappal később lőtték szét a megszállók.
Sokat töprengtem azon, hogy lehetne a nyomára bukkanni annak a vajdasági magyar katonának, aki a kórógyi templomot a tankjából megcélozta. Egyáltalán milyen ember lehet az, aki az ágyú csövét egy templomra irányítja? Kényszer hatására tette? Vagy részegen? Mögötte ült egy szerb katona, a felettese, aki pisztolyt szorított a tarkójához? Kell-e csodálkozni azon, ha még a papok is meginognak a hitükben, és félelmükben elmenekülnek, amikor azt látják, hogy a területükre érkezett barbárok számára semmi sem szent, a templomokat felgyújtják, lövik, ágyúzzák?!


Szabó AngélaAddig is...

Egynap alatt 10 templomot gyújtottak fel Etiópiában...

Továbbra is...


[youtube=https://www.youtube.com/watch?v=5fyT8jSc8V4&w=320&h=266]
Margit Zoltán
2019.04.01.


A gunarasi Cseh Andrea és férje szeptember óta Magyarországon dolgozott, azonban nemrég haza kellett jönniük, mert a házukat feltörték és kirabolták.

– Nagyon megrázott bennünket ez a betörés, szinte belebetegedtem: asztmára utaló tüneteim jelentkeztek, és allergiától is szenvedek, minden másnap jön hozzám a mentő, már több nyugtató tablettát nem akarnak adni a gyógyszertárban. Valamelyik nap azt mondtam a páromnak, hogy én már ezt nem bírom tovább, öngyilkos leszek – panaszolja a fiatalasszony.

Hogy történt a betörés?

Kifeszítették a konyhaajtót, ott jöttek be. Szinte mindent kipakoltak, amit csak lehetett. Egyedül csak a szekrényt meg a hálószobában a franciaágyat hagyták meg. Elvitték a mosógépet, a vadonatúj porszívót (csak a doboza maradt), a televíziót. A mélyhűtőt teljesen kiürítették, pedig jócskán maradt még benne hús, félig volt. A spájzban nem hagytunk élelmet, nehogy megromoljon, amíg távol vagyunk.

Voltak-e itthon időközben?

Nem, még karácsonyra sem jöttünk haza. Azért mentünk el, hogy dolgozzunk, pénzt keressünk. Tatabányán találtunk munkát, egy ottani ügynökség révén. Nem ugyanabba a gyárba kerültünk, de mindkettőnknek jó munkahelyet szereztek. A hét három napján napi 12 órát dolgozunk, és azonos műszakban voltunk. Egyedül csak a szálláshelyünket éreztük szokatlannak, mert aki kertes házban nőtt fel, az eleinte idegenkedik az emeleti bérlakástól. De elégedettek voltunk mindennel.

Azt akarja mondani, hogy szívesen maradtak volna még…

Igen, hosszabb időre terveztünk, és ha nincs ez a betörés, akkor nem is jöttünk volna haza. Tatabánya elég messze van, mintegy 400 kilométerre, onnan nem is lehet havonta hazautazni. Most is 120 eurót költöttünk el az útra.

Visszamennek-e, ha kicsit rendbe jönnek a dolgok?

Nem, azt mondta a férjem, hogy ha csak napi zsíros kenyérre telik, akkor sem hagyjuk itt a házat, az otthonunkat. Csúnyán megjártuk. Megbíztunk egy asszonyt a ház felügyeletével, kéthetente eljött, szétnézett, de nem lakhatott itt. A kutyánkat a szomszédasszony etette. A betörők garázdálkodását egyikük sem vette észre.
Gyakoriak a betörések Gunarasban?

Történik lopás errefelé is. Nemrég lopták el a biciklimet az udvarból, ez már az óta történt, mióta itthon vagyunk. A szomszédasszonyomé is eltűnt, de az övét megtalálták, Adáról hozták vissza.
Tettek-e feljelentést az ügyben? Egyáltalán van rendőrállomás a faluban, volt kihez fordulni?

Van, a helyi rendőrök mindjárt ki is jöttek, sőt még a topolyaiak is, ők végezték a helyszínelést. Minden héten telefonálok, de eddig még nem jutottak az elkövetők nyomára. Most összejöttek a bajok. Az ügynökség átvert bennünket, 800 euróval megkárosítottak, amikor bejelentettük, hogy haza akarunk jönni, ezt az összeget levonták, nem kaptuk kézhez. Megmagyarázni nem tudták, hogy miért volt erre szükség, a megállapodásban ilyesmi nem szerepelt. Nem elég az, hogy én megbetegedtem, az apósom is kórházba került, nemrég műtötték Szabadkán. Elkeseredésemben egy internetes segítőcsoporthoz fordultam, hátha sikerülne néhány bútordarabot szereznünk. Mielőtt elmentünk, férjem eladta a jószágokat, és szépen berendeztük a házat, most meg mindent elvittek. Az üres lakásra jöttünk haza.
Szabó Angéla

[youtube=https://www.youtube.com/watch?v=8hEYwk0bypY&w=320&h=266]
Margit Zoltán
2018.11.14.



Jól bevált, ősrégi praktika: amit nem szeretünk kiakasztani az ablakba, kitenni a kirakatba, arról inkább nem beszélünk, azt igyekszünk elhallgatni. Hogy a vajdasági magyar sajtóban igen sok baj van nemcsak a kréta, hanem a toll, a papír és a mikrofon körül is, azt nem kell különösebben részletezni.
Nincs médiastratégiánk. Papíron. Nincs tájékoztatásért felelős tanácsosunk. Papíron. Pedig volt mindkettő! Igaz, hogy az újságírásunk egésze egyik által sem válhatott jobbá, de az elkészült írásos anyag legalább feltérképezte a helyzetet (feltárta a fehér foltokat), egy-egy sikamlós téma ürügyén pedig olykor egy kicsit meg is lehetett szellőztetni a tájékoztatási tanácsosok szoknyáját. Meg úgy en bloc eleget tettünk a látszatnak. Mert most, amikor a kettő közül egyik sincs, a szép nemzeti színű paraván mögül bizony kikandikál, kileng a lóláb.
Mi másra tudjunk gondolni, mostanában nyilván azért nem készül újabb vajdasági magyar Médiastratégia – a régi már 2 éve lejárt –, mert egyszerűen nincs mit „beleírni”. Vagy igencsak kurta-furcsa lenne, ha lenne, foghíjas meg cefetül kikenceficézett. (Majdnem azt írtam, hogy úgy nézne ki, mint a ligeti kurva.) Márpedig, ha piacra akarnánk dobni, és el szeretnénk adni, alaposan ki kellene niveázni a múmiát.
Ha a Magyar Nemzeti Tanács utasítására/megrendelésére egy ilyen szacharinnal cukrozott méz(éd)es dokumentumtervezetet újfent kidolgozna – megint csak az újságírásunk színe-java, habos-babos-csokipundingos krémje –, akkor abban illene töredelmesen bevallani, hogy Zombortól-Nagybecskerekig szinte az összes önkormányzati alapítású, a hallgatókhoz magyarul is szóló/beszélő rádiónkat elveszítettük (egészen pontosan: a politika oltárán föláldoztuk), és ezek helyett már sohasem leszünk képesek újakat beindítani. Akkor illene tisztességesen számolni ezzel a pótolhatatlan veszteséggel, vagy legalábbis egy balek bűnbakot kellene találni, akinek mindezt a nyakába lehetne varrni. Mert nem mi csináltuk, mi ártatlanok vagyunk, nekünk semmi közünk hozzá. Nem vagyunk bűnrészesek, mi legfeljebb csak hagytuk… Ahogy szoktuk.

Csak a Pannon, csak a Pannon, csak a Pannon…
Akkor hát önmagunk tisztára mosásán kívül még mit foglalhatnánk bele? Azt, amit egy mondattal is el lehet intézni? Azt, hogy GŐZERŐVEL FEJESZTJÜK A PANNON RTV-T? Hogy éppen azt az egyet fejlesztjük, meg semmi mást? Mert minket a többi nem igazán érdekel. Hiába vagyunk alapítói a Magyar Szónak és a Hét Napnak, mindkettőt ugyanaz a lassan ölő gyógyíthatatlan nyavalya kínozza, amely ellen nincs oltás, nincs orvosság. Ezért éltetjük inkább a Pannont. Az fiatal és életerős. Szépreményű. A két öreg meg lombhullató. Persze az anyaország is kínosan ügyel a Pannon egészségére: eteti-itatja, festi-szépíti, bútorozza-ruházza, minden létező módon kényezteti. Felpumpálja az izmait, (nem talpra, csak) lábra állította és útjára bocsájtotta. Egy csúf szépséghibája azért maradt: egyenes gerincet ő sem adhatott neki. De a mi kis Médiagömböcünknek nem is kell gerinc. Gurul anélkül is. Terebélyesedik, fejesedik, mint ősszel a káposzta. (A pannonosok néha talán azt képzelik, hogy velük kezdődött az időszámítás, hogy azóta létezik magyar nyelvű rádiózás meg tévézés, amióta a Pannont a politikusok létrehozták. Mert azok hozták létre, öncélúan, önmaguknak, saját használatra. Hogy őket dicsőítse, magasztalja. Nem is azért, hogy örök kritizálót vegyenek maguknak a „saját pénzükön”! Még csak az kéne!) De nekünk ne legyenek hamis illúzióink: ami az egyiknek térhódítás, térfoglalás, térnyerés, az a másiknak súlyos és pótolhatatlan, végérvényes térvesztés. Ahhoz, hogy csak egy is brutálisan meggazdagodjon, földi mércék, világi mérték szerint terebélyesedjen, naggyá váljon, sok kicsinek kell elszegényednie, nyomorgóvá válnia. Hogy újkori földbirokosok, földesurak legyenek, sok-sok apró párholdasnak kell földnélküli nincstelenné válnia, vagy ami még rosszabb, uradalmi csicskává. Ha a Pannon RTV ott lesz mindenhol, ha mindenütt megveti a lábát, akkor másokra már nemigen lesz szükség. Gyerekjáték lesz leépíteni őket. Azt mondják majd, hogy nem kell könnyeket hullajtani, van már helyettük más, másik. Lám, a Szabadkai Rádió sírján is nőtt virág – egy halott virág! –, a Szabadkai Magyar Rádió. (Még haló porában is megalázták, még a nevét is ellopták.) A Pannon nyomulása, térfoglalása tulajdonképpen kőkemény kiszorítósdi. És piszok nagy szerencséje van: az önkormányzati sajtó politikai ledózerolása, politikai úthengerrel történt földbe döngölése alaposan megtisztította előtte a sajtóterepet, szinte utat vágott, talaj-előkészítést végzett neki.

„A legmagasabb szintű tájékoztatás”
Mert mi a cél? Nem az, hogy a már eltemetett kisrádiók után az egyetlen nagyrádiót, a 24 órás magyar adást sugárzó Újvidéki Rádiót is kivéreztessük, meg az 50 éves Újvidéki (magyar) Televíziót is leépítsük. Neeem, nem ez a cél! „Az a cél, hogy a vajdasági magyarság a legmagasabb szinten legyen tájékoztatva!” – mondta nemrég, a nemzeti tanácsi választások eszmei nemzeti vágtájában a mini parlamentünk vezetője. (Olyan nagyot mondott, hogy alig fért ki a száján.) Mármint a Pannon rádiók és tévé által legyünk magas szinten tájékoztatva. Mert azok majd magas szinten tájékoztatnak. Ezért őáltaluk és ővelük és őbennük váljunk magas szinten tájékoztatottá. Ha hallgatni, nézni akarod a Pannont, sámli, hokedli meg létra kell hozzá. Még jó, hogy nem daru meg lift. Hogy felérjünk addig az égi szintig. Vagy legalább a tyúkszemükig.
Sátoros vándorcigány módjára jártak faluról falura, hogy a politikai roadshowjukon elnyerjék a választópolgár voksát. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy hadra fogható pártkatonákkal, fizetett, zsoldos magyar „hadsereggel”, prosperáló nyertesek hadával a hátuk mögött nem is kellett volna kampányolni, ezt a táncpénzt másra is költhették volna. Az új MNT felállása után remélhetőleg lesz bátorsága valakinek megkérdezni, hogy mennyibe is került mindez, és kinek a pénzét kóstálta. Mert valaki ezért a pénzért is megdolgozott, ha nem itt, akkor odaát. Ezt se felejtsük el! Meg elgondolkodtató az a humorbonbonnak szánt mondolat is, amit nemrég olvastam, és amibe, ha csak egy kicsit is mélyebben belegondolsz, könnyen az arcodra fagyhat a mosoly, és mely szerint a Prosperitati nyertesei a vajdasági magyarság vezetőjét nem szeretik, de a gazdasági udvarba bevontatott ekét, tárcsát… azt már igen.
Visszakanyarodva a kis országjáráshoz: eléggé el nem ítélhető, igazságtalan módon – az intenzív fejtágítás során – nem esett szó a két nagy múltú elektronikus médiumunkról, nem emlegették sem az Újvidéki Rádió, sem az Újvidéki Televízió szerepét, magyar adásának, műsorainak fontosságát, sem azok fejlesztési stratégiáját. Tudjuk azt, hogy jövőre már új székházba költöznek, ámdeviszont a Pannonnak is készül majd új stúdió a Forum házban. De mi a búbánatnak? Ha már annyira idillikus az együttműködés az egyes szerkesztőségek között, akkor az teljesen fölösleges. Hacsak nem az a cél, hogy a szépreményűt Újvidéken is „felvirágoztassák”, a lombhullatót meg elsorvasztják, mint tették azt Szabadkán. Márpedig van egy olyan érzésem, hogy alighanem erra megy a játék. Elvégre van már a Pannonnak rádiója is (nem is egy, kettő!), meg tévéje is.

Csak azt, amit lehet, csak annyit, amennyit szabad
Meg azt is kinyilatkoztatta az MNT elnöke, hogy „a vajdasági magyarság felnőtt”. Tehát nem gőgicsélő pelenkás csecsemő, nem lecsúszott zoknis gyerek és nem is nyikhaj kamasz. ÉRETT FELNŐTT. Márpedig én lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy ily mértékben megkiskorúsítva, térdepelő, alattvalói szerepbe száműzve évtizedek óta nem volt az itt élő magyarság. Hajoljon csak közelebb és vegye alaposan szemügyre csak a tájékoztatást. Az is untig elég lesz.
Idősebb szabadkai rádiós és magyar szós kollégáktól gyakran hallottam, hogy napi munkájuk során – a szocializmus virágzása idején – magyar nyelven kaptak tájékoztatást, a saját anyanyelvünkön juthattak információhoz még olyan helyeken is, mint amilyen a bíróság vagy éppen a belügy. Egészen jól elboldogultak a magyar nyelvvel, a legtöbb esetben találtak olyan illetékes elvtársat, aki magyarul nyilatkozott. Próbáld meg ugyanezt most! A társadalmi-politikai szervezetek megvitatásra váró írásos anyagai magyar nyelven is megjelentek, azokat az újságírók a szerkesztőségekben megkapták. Hozakodjál elő ilyesmivel most! Kérdezd meg, hogy működik az önkormányzatokban a fordítószolgálat? Létezik-e még egyáltalán?
Boldog időben minden valamirevaló újságnak, rádiónak, tévének volt parlamenti tudósítója. Az utóbbi időben már a szabadkai képviselő-testület üléseiről sem tájékoztatnak. Amíg létezett a Szabadkai Rádió, élőben közvetített a helyszínről. Ma már szinte nincs is (vagy csak elvétve akad) gyárlátogatás, észrevétlenül kiveszett a sajtónkból, eltűntek az élet ízű üzemi riportok, megszűntek a vállalati újságok. Biztos kimentek divatból. Pedig olvasmányos kis lapja volt például a Zorkának, a Severnek vagy a palicsi Chemosnak. Felüdülés volt az üzemekben csatangolni, a gyári szerkesztőségekbe járni. Erősen kétlem, hogy napjainkban le lehetne táborozni egy-két napra, mondjuk a híres/hírhedt Masterplastban, az ottani melósokkal kertelés nélkül elbeszélgetni, vagy a Calzedonia robotosított varrónőivel eltársalogni (ahol még a magyar nyelven összeeszkábált önéletrajzodat is úgy vágják hozzád, hogy államnyelven már nem lesz kedved még egyszer megírni).
Kár tagadni: a politika szemtelenül rátelepedett a sajtónkra. Mint egy állhatatos, dolgos pók, a finom kis hálójával csendben, alattomosan, mesterien körbeszőtte a vajdasági magyar médiát. Szó szerint behálózta, a hálójába kerítette. Az is javarészt a politikum bűne, hogy az újságíró kifordult önmagából. Hogy az újságírót arra készteti (nem puskával kényszeríti, hanem a maga rafinált módszereivel arra ösztönzi), hogy kettős játékot játsszon, hogy kétarcú legyen, hogy hazudtolja meg önmagát, hogy egyik szavával üsse agyon a másikat, hogy amiben tegnap még hitt, aztán holnap tagadja meg. Hogy hagyja magát sarokba szorítani, hogy ne mondjon ki mindent, amit gondol, és ne írjon le mindent, amit tud. Csak azt, amit lehet, csak annyit, amennyit szabad. Mérlegeljen, méricskéljen, centizgessen, dekázgasson. Mert ennek alapján majd őt is lemérik.
Tartok tőle, nem egyéb, már csak egy földön elterülő, haldokló oroszlán a mi magyar sajtónk – akinek annyi ereje sincs, hogy a farkát fölemelje, nemhogy visszaharapjon.

Szabó Angéla
[youtube=https://www.youtube.com/watch?v=QCSkOwefCOs&w=320&h=266]
Margit Zoltán
2017.02.13.



A feketeruhás nővér öngyilkossági kísérlete ismét ráirányította a figyelmet a magyar egészségügy helyzetére. A szélmalomharc, amelyet Sándor Mária egyes-egyedül vívott (vagy csak igen kevés komoly segítővel), kikezdte az egészségét, s ő kénytelen volt feladni a küzdelmet. Megtört, összetört, nem csatázik többé, félreáll, távozik a közéletből. Miután maga is szembenézett a halállal – felvágta az ereit, de sikerült megmenteni –, már nem akarja meggyógyítani a nagybeteg egészségügyet, már nem akarja feltámasztani a haldoklót.

Aki arra vetemedik, hogy összeakasztja a bajszát a (bármilyen) hatalommal, annak rendszerint alaposan fel kell gyürekeznie. És aki az ilyen csatározásokban nem csupán tapasztalatokat szerez, hanem 8 napon túl gyógyuló sérüléseket is, az azt mondja, hogy ennél az eleve vesztésre ítélt hadakozásnál csak egy valami emberpróbálóbb: megnyerni az ügynek azt a réteget, azt a tábort, amelynek az érdekében próbál szót emelni. Mellé szegődnek-e a bajban, vagy ők is ellene fordulnak? A végkifejlet általában ennek a függvénye. 
Jellegzetesség?
Az én falumban mostanában minden hónapra jut egy-egy öngyilkosság, mondanám, de nem lenne igaz, mert 3 hónap alatt 5 eset történt. Az ősszel egy 30 éves nő döntött úgy, hogy saját kezével vet véget az életének, mire a párja is azonnal követni akarta a halálba. Aztán egy a 40-es éveinek derekán járó asszony próbált a valóság elől a halálba menekülni, majd őt követte egy hasonló korú, aki a gyógyíthatatlan betegségével nem tudott megküzdeni, és a padláson a táskája szíjával felkötötte magát. Legutóbb pedig egy 50 éves férfi dobta el magától az életet.


Elővettem az elbeszélőnek is kiváló, Földi László színművészünk zsengéi közül azt a kedvenc történetemet, amely témáját tekintve nagyon is idevág:
„A Keresztes gyerek a hatvanas évek közepén köszönés nélkül elment hazulról, és soha többé nem látták. A faluban azt beszélték, hogy beállt az idegenlégióba, meg hogy valami kereskedelmi hajóra szegődött piktornak Az apja hetekig érdeklődött a rendőrségen a fia után, és néha részegen jött haza. Az anyja, a fiú eltűnése óta fakóbb és görnyedtebb lett, az urához keveset szólt, mígnem egy napon felakasztotta magát a körtefára, ami csak azért volt rendkívüli esemény, mert ezen a vidéken az asszonyok a kútba ugranak. Az ebédet még kiszedte a tányérokba, amíg hűlt a leves, kiment hátra az udvarra, és öt perc múlva ott himbálódzott a körtefán, éppen amikor a delet harangozták. A gazdátlanul maradt tál levessel az ő teste is kihűlt. Az esetet sok szóbeszéd kísérte, jóllehet az öngyilkosság itt mindennapos, már rég elvesztette tragikum-voltát, s jellegzetességévé vált a vidéknek, mint spanyolföldnek a bikaviadal.”

A falusi legendárium több évtizede őrzi annak az angyali idős házaspárnak a történetét, akik megbeszélték, hogy az együtt leélt élet után, együtt bandukolnak a halálba is. A terv szerint a tisztaszobában kikészítették az ünneplőruhát a vetett ágy tetejére, a fényesre suvickolt lábbelit az ágy elé, és a két öreg egymást követve, egymást vigyázva felkapaszkodott a létrán a padlásra, hogy amiben lent megállapodtak, azt fönt végrehajtsák. Öregségükre bánatos napokat kellett megélniük, ezért mentek kéz a kézben a halál elé. Emlékszem, az esetet napokig tárgyalták a faluban.

Ismertem én is egy lányt, akit az anyja szó szerint eladott, feleségül adott egy cigány családhoz. A lány nem bírta néhány hétnél tovább a putriban való életet és zsilettel felvágta az ereit. Kórházba került, de életben maradt. Miután felépült, a szégyen miatt elmenekült a faluból. Adán aztán még évekig járt az egészségházba a lelkét gyógyíttatni. A sors lélekbemarkoló furcsasága: most lelkiismeretesen gondoskodik az édesanyjáról. Több mint 10 éve lakik náluk. A másik két gyereke hallani sem akar róla.

Egy másik rendkívül értékes, hozzám ugyancsak közel álló ember az udvaron felállított, szőnyegporolóként használt vasállványra akasztotta fel magát egy vasárnap este. Mellette ott volt a sámli, ami nyilván alacsonynak bizonyult, ezért kivitt a konyhából egy hokedlit is. Szégyenletesen kevés pénzből élt, már semmit sem tudott adni a családjának, ezért úgy „oldotta meg” a helyzetet, hogy kilépett belőle.

Apámtól számtalanszor hallottam azt a hencegő szentenciát, hogy az okos ember akkor hal meg, amikor akar, a buta pedig megvárja, amíg eljön érte a halál. Szerencsére nem mindig az „okos” az, aki győzedelmeskedik, időnként a „butaság” is képes diadalmaskodni. Miután megbetegedett (75 éves koráig orvos nem látta), többé soha nem hallottam a szájából az iménti mondatot. Onnantól csak a harc volt az életért, a túlélésért, én voltam az egyetlen támasza, és csak mentünk természetgyógyásztól orvosig. Úgy sirattam, hogy ne lássa. Félelmetesen közelről néztem a pusztulását, végig kellett néznem, amint 30 kilósan szó szerint éhen hal.
Hetekig lelkiismeret-furdalásom volt, ha leültem a konyhaasztalhoz ebédelni.

Eleget szorítottátok a nadrágszíjat…,
miért nem próbáljátok meg a hurokkal, a nyakatok körül!!!

 Fotó: Szeged Panoráma

Patthelyzet
Az őszi-téli öngyilkossági-sorozatot a kereken 30 esztendős asszonyka kezdte. Ő már több ízben is üzent a „késlekedő” halálnak, találkozóra invitálta és sürgette az érkezését.
Aki a legjobban ismerte, azt mondja, nagyon régóta készülődött rá. Biztos volt benne, hogy meg fogja tenni, csak idő kérdése, hogy mikor. Fiatal kora ellenére hosszú veszteséglistát hordozott magában. Elvált szülők gyermekeként nőtt fel. A halála előtti hónapokban vesztette el a férjét is, az apját is. Csak az óvodáskorú gyereke maradt, meg egy háttérben dédelgetett titkos szerelem, de valójában a kettő együttvéve sem volt képes életben marasztalni. Gyenge pillanatában, egy este teát főzött magának a tiszafa leveléből… Már nem lehetett rajta segíteni.  
A távolban élő, ugyancsak túltengő túlérzékenységgel megvert választottja úgy fogadta a tragédia hírét, hogy a kedvesét neki is követnie kell a halálba. Begyűjtött annyi partidrogot, amennyihez csak hozzájutott, alkohollal megitta, és másnap a kórházban ébredt. Azóta sem lát más színt, csak feketét. Karácsony táján volt egy válságos időszaka, pár héttel ezelőtt megint.
Sokat vívódott, és arra jutott, hogy a halálhoz szükséges kellő mennyiségű önfejűség most még hiányzik belőle, mert ez csak lassan költözik az emberbe.
Azt mondja: – Ettől még értelmetlennek és talán időpocsékolásnak is nevezhető az életem ezekben a napokban. Nehéz jól csinálni. Ezt onnan tudom, hogy nekem még sosem ment jól. Ezért van úgy oda az ember? Ez az élet? Engem a 32 év alatt nem sikerült meggyőzni, hogy része vagyok a történetnek. Egy akkora utolsó pofonnal a végén, hogy azt se értettem, miért kaptam, de azt se, hogy hova kerültem utána. Már úgy meghalnék, nem akarom ezt, ami most van, de az az érdekes, hogy meghalni sincs minek. Patthelyzet. Nem kellek én senkinek a szüleimen kívül. Ja, de hát apámnak se kellettem, meg anyám is csak menekült tőlem. Alig várom, hogy jöjjön még egy vihar, ami elvisz végre. Utálom ezt a világnak nevezett mocsoktanyát. Tudod, hányszor hallottam azt, hogy majd jobb lesz, csak várd ki?! Ha mind a padlásra dobálnám, rám szakadna. Várjak újabb 32 évet?
Néha úgy átérzem azt a pillanatot, amikor Ádám a teremtés elején egyedül barangol a világban! Ilyenkor az jut eszembe, hogy ha nem találjuk az igazit, vajon visszakérhetjük-e a kivett bordánkat…
Érdekes vihar tombol, úgy hívják tehetetlen büszkeség az ego ellen. Megvívtam én is. Egyszer azt mondtam, a harmadik világháború fejben zajlik majd. Mindenki hülyének nézett, nem értették. Nem világháború ez, önmagunk elleni harc, ami sok ember számára a halálban látszik megoldódni. Csábító a túlvilági lényekre bízni életünket!

Amíg mi nem találkoztunk, én a boldogtalan barátnők/feleségek menedéke voltam, ő pedig a boldogságot hajhászó férjeké. A találkozás és aztán minden más is, vele olyan volt, mint amikor halad két vonat egymással szemben fékezés nélkül.
A halálával megtörte az átkot, adott nekem egy újabb lehetőséget. Kérdés, hogy tudok-e majd élni vele.

Mókuskerék
Tömény búskomorságra és hirtelen kitörő, de elhúzódó pánikra lelkialkatilag hajlamos az a nő, aki még a karácsonyi ünnep előtt megivott 3 doboz nyugtatót. Mindent aprólékosan előre kitervelt: nem otthon fogja megcsinálni, mert utána esetleg a férjét megrángatnák, hanem majd elbiciklizik az egyik rokonához, és nála. Kimegy a konyhába vizet inni és szépen beszedi az orvosságot...
A mentő rohant vele a kórházba, eszméletlenül feküdt két napon át. A rácsos ablakúban tért magához. Mi lehetett az indíték? Mi küldte a halálnak szóló meghívót, a túlzásba vitt aggodalmaskodás vagy a kínosan rejtegetett kínzó boldogtalanság? Ordító a válasz.

Elmagányosodott. Kórosan, vészesen. Hiába élt 25 éve házasságban. A munkába temetkezett, öt ember helyett dolgozott, és a tetejében a lelki terrorista férj elől is a munkába menekült. Aki pedig (született manipulátor lévén) ügyesen tudott játszani a női lélek húrjain, és jóságról, erkölcsről, becsületről szónokolva, a sok év alatt el is érte a célját. Tökéletesre sikerült a módszeres agymosás: az asszony teljesen a hatása alá került. Ködként oszlatta el az önbizalmát, porrá zúzta az önértékelését és bebetonozta a fejébe, hogy nélküle senki se lenne, valószínűleg nem is létezne. A szekírozómester, amikor bepálinkázott, még a lelkét is kizsigerelte. Ő meg szegény, azt hiszi, hogy szereti az urát, azt az áldott jó embert, pedig csak függ tőle. Végzetesen. Igaz, az övék soha nem is volt szerelmi házasság, de mivel a feleség alkalmazkodó- meg tűrőképessége végtelennek tűnt, ki lehetett bírni. Meg aztán piszok nagy úr ám a megszokás is! Amit úgy is neveznek, hogy biológiai jelenlét.
Aki csak felületesen ismerte őket, könnyen azt hihette, olyanok, mint két testben egy lélek: ha egyikük elmegy, a másik összeomlik. Pedig a szereposztás nagyon is egyértelmű volt: az egyik végkimerülésig csak szolgált, a másik meg feszt csak uralkodott. Ez az oldalára billent, egyenlőtlen kapcsolat akkor borult fel, amikor a nő hirtelen megbetegedett – amikor ágynak esett az, aki a gazdaságot meg az egész családot működtette. S hogy az ijedelem még nagyobb legyen, a műtét után egyre csak rosszabbodott az állapota. Húsz kilót fogyott és sötét, Istentelen gondolatok kezdték el gyötörni. Ahogy ment az utcán, feketék voltak a házak, feketék a fák, és mintha egy láthatatlan erő húzta volna lefelé, a mélybe. Minden egyes napot elviselhetetlen örökkévalóságként élt meg, és mindinkább azt érezte, hogy nem bírja tovább, ő ebből kiszáll. Meg is mondta a férjének, hogy elege van, meg akar halni. Tervét majdnem valóra is váltotta.

Amikor a kórházi ágyán ülve 3 és fél órán át beszélgettünk, arról szerette volna meggyőzni magát, hogy a betegség volt az, ami hajszál híján a halálba kergette, de amikor hetekkel később újra átvettük a történetet, úgy buggyant ki belőle az igazság, hogy észre sem vette. Kimondta, hogy amikor azt az őrültséget elkövette, hogy a saját életére tört, akkor nem gondolt senkire. Nem jutott eszébe se a gyerek, se a férj. Csak saját magára gondolt, arra, hogy senki nem szereti, nem fontos senkinek, nincs miért élnie… Ült egy vagyon tetején és meg akart halni…

Mostanra minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Ugyanabba a mókuskerékbe. (Ahogy Jókai Anna mondja: beletettek a mókuskerékbe egy darabka avas szalonnát, amit sosem fogsz elérni, amit sosem fogsz jóízűen megenni, csak a csöpögő zsírját nyalhatod fel.) Az Isten megmentette az életét, adott neki még egy esélyt. De hiába. Az önkénes rabszolga szó nélkül húzza tovább az igát, a családfő meg próbálja kiheverni a sok-sok megpróbáltatást, amit a depresszióra hajlamos, meggondolatlan, gyenge asszony okozott. A nyomatékosítás meg a látszat kedvéért most tüntetőleg ő issza a nyugtatót. Kell is neki, olcsón megúszta a tragédiát. Feleségét egyszer sem látogatta meg a kórházban, és a kezelőorvos sem kérette be terápiás célzatú beszélgetésre. Rajtam kívül nem is kérdezte meg tőle senki, hogy szerinte mennyire lehet elégedett, boldog asszony a felesége, ha mellőle egyenesen a halálba akart menekülni.

Szabó Angéla


[youtube https://www.youtube.com/watch?v=i0WwF_bVhZU]
Margit Zoltán
2017.02.13.



A feketeruhás nővér öngyilkossági kísérlete ismét ráirányította a figyelmet a magyar egészségügy helyzetére. A szélmalomharc, amelyet Sándor Mária egyes-egyedül vívott (vagy csak igen kevés komoly segítővel), kikezdte az egészségét, s ő kénytelen volt feladni a küzdelmet. Megtört, összetört, nem csatázik többé, félreáll, távozik a közéletből. Miután maga is szembenézett a halállal – felvágta az ereit, de sikerült megmenteni –, már nem akarja meggyógyítani a nagybeteg egészségügyet, már nem akarja feltámasztani a haldoklót.

Aki arra vetemedik, hogy összeakasztja a bajszát a (bármilyen) hatalommal, annak rendszerint alaposan fel kell gyürekeznie. És aki az ilyen csatározásokban nem csupán tapasztalatokat szerez, hanem 8 napon túl gyógyuló sérüléseket is, az azt mondja, hogy ennél az eleve vesztésre ítélt hadakozásnál csak egy valami emberpróbálóbb: megnyerni az ügynek azt a réteget, azt a tábort, amelynek az érdekében próbál szót emelni. Mellé szegődnek-e a bajban, vagy ők is ellene fordulnak? A végkifejlet általában ennek a függvénye. 
Jellegzetesség?
Az én falumban mostanában minden hónapra jut egy-egy öngyilkosság, mondanám, de nem lenne igaz, mert 3 hónap alatt 5 eset történt. Az ősszel egy 30 éves nő döntött úgy, hogy saját kezével vet véget az életének, mire a párja is azonnal követni akarta a halálba. Aztán egy a 40-es éveinek derekán járó asszony próbált a valóság elől a halálba menekülni, majd őt követte egy hasonló korú, aki a gyógyíthatatlan betegségével nem tudott megküzdeni, és a padláson a táskája szíjával felkötötte magát. Legutóbb pedig egy 50 éves férfi dobta el magától az életet.


Elővettem az elbeszélőnek is kiváló, Földi László színművészünk zsengéi közül azt a kedvenc történetemet, amely témáját tekintve nagyon is idevág:
„A Keresztes gyerek a hatvanas évek közepén köszönés nélkül elment hazulról, és soha többé nem látták. A faluban azt beszélték, hogy beállt az idegenlégióba, meg hogy valami kereskedelmi hajóra szegődött piktornak Az apja hetekig érdeklődött a rendőrségen a fia után, és néha részegen jött haza. Az anyja, a fiú eltűnése óta fakóbb és görnyedtebb lett, az urához keveset szólt, mígnem egy napon felakasztotta magát a körtefára, ami csak azért volt rendkívüli esemény, mert ezen a vidéken az asszonyok a kútba ugranak. Az ebédet még kiszedte a tányérokba, amíg hűlt a leves, kiment hátra az udvarra, és öt perc múlva ott himbálódzott a körtefán, éppen amikor a delet harangozták. A gazdátlanul maradt tál levessel az ő teste is kihűlt. Az esetet sok szóbeszéd kísérte, jóllehet az öngyilkosság itt mindennapos, már rég elvesztette tragikum-voltát, s jellegzetességévé vált a vidéknek, mint spanyolföldnek a bikaviadal.”

A falusi legendárium több évtizede őrzi annak az angyali idős házaspárnak a történetét, akik megbeszélték, hogy az együtt leélt élet után, együtt bandukolnak a halálba is. A terv szerint a tisztaszobában kikészítették az ünneplőruhát a vetett ágy tetejére, a fényesre suvickolt lábbelit az ágy elé, és a két öreg egymást követve, egymást vigyázva felkapaszkodott a létrán a padlásra, hogy amiben lent megállapodtak, azt fönt végrehajtsák. Öregségükre bánatos napokat kellett megélniük, ezért mentek kéz a kézben a halál elé. Emlékszem, az esetet napokig tárgyalták a faluban.

Ismertem én is egy lányt, akit az anyja szó szerint eladott, feleségül adott egy cigány családhoz. A lány nem bírta néhány hétnél tovább a putriban való életet és zsilettel felvágta az ereit. Kórházba került, de életben maradt. Miután felépült, a szégyen miatt elmenekült a faluból. Adán aztán még évekig járt az egészségházba a lelkét gyógyíttatni. A sors lélekbemarkoló furcsasága: most lelkiismeretesen gondoskodik az édesanyjáról. Több mint 10 éve lakik náluk. A másik két gyereke hallani sem akar róla.

Egy másik rendkívül értékes, hozzám ugyancsak közel álló ember az udvaron felállított, szőnyegporolóként használt vasállványra akasztotta fel magát egy vasárnap este. Mellette ott volt a sámli, ami nyilván alacsonynak bizonyult, ezért kivitt a konyhából egy hokedlit is. Szégyenletesen kevés pénzből élt, már semmit sem tudott adni a családjának, ezért úgy „oldotta meg” a helyzetet, hogy kilépett belőle.

Apámtól számtalanszor hallottam azt a hencegő szentenciát, hogy az okos ember akkor hal meg, amikor akar, a buta pedig megvárja, amíg eljön érte a halál. Szerencsére nem mindig az „okos” az, aki győzedelmeskedik, időnként a „butaság” is képes diadalmaskodni. Miután megbetegedett (75 éves koráig orvos nem látta), többé soha nem hallottam a szájából az iménti mondatot. Onnantól csak a harc volt az életért, a túlélésért, én voltam az egyetlen támasza, és csak mentünk természetgyógyásztól orvosig. Úgy sirattam, hogy ne lássa. Félelmetesen közelről néztem a pusztulását, végig kellett néznem, amint 30 kilósan szó szerint éhen hal.
Hetekig lelkiismeret-furdalásom volt, ha leültem a konyhaasztalhoz ebédelni.

Eleget szorítottátok a nadrágszíjat…,
miért nem próbáljátok meg a hurokkal, a nyakatok körül!!!

 Fotó: Szeged Panoráma

Patthelyzet
Az őszi-téli öngyilkossági-sorozatot a kereken 30 esztendős asszonyka kezdte. Ő már több ízben is üzent a „késlekedő” halálnak, találkozóra invitálta és sürgette az érkezését.
Aki a legjobban ismerte, azt mondja, nagyon régóta készülődött rá. Biztos volt benne, hogy meg fogja tenni, csak idő kérdése, hogy mikor. Fiatal kora ellenére hosszú veszteséglistát hordozott magában. Elvált szülők gyermekeként nőtt fel. A halála előtti hónapokban vesztette el a férjét is, az apját is. Csak az óvodáskorú gyereke maradt, meg egy háttérben dédelgetett titkos szerelem, de valójában a kettő együttvéve sem volt képes életben marasztalni. Gyenge pillanatában, egy este teát főzött magának a tiszafa leveléből… Már nem lehetett rajta segíteni.  
A távolban élő, ugyancsak túltengő túlérzékenységgel megvert választottja úgy fogadta a tragédia hírét, hogy a kedvesét neki is követnie kell a halálba. Begyűjtött annyi partidrogot, amennyihez csak hozzájutott, alkohollal megitta, és másnap a kórházban ébredt. Azóta sem lát más színt, csak feketét. Karácsony táján volt egy válságos időszaka, pár héttel ezelőtt megint.
Sokat vívódott, és arra jutott, hogy a halálhoz szükséges kellő mennyiségű önfejűség most még hiányzik belőle, mert ez csak lassan költözik az emberbe.
Azt mondja: – Ettől még értelmetlennek és talán időpocsékolásnak is nevezhető az életem ezekben a napokban. Nehéz jól csinálni. Ezt onnan tudom, hogy nekem még sosem ment jól. Ezért van úgy oda az ember? Ez az élet? Engem a 32 év alatt nem sikerült meggyőzni, hogy része vagyok a történetnek. Egy akkora utolsó pofonnal a végén, hogy azt se értettem, miért kaptam, de azt se, hogy hova kerültem utána. Már úgy meghalnék, nem akarom ezt, ami most van, de az az érdekes, hogy meghalni sincs minek. Patthelyzet. Nem kellek én senkinek a szüleimen kívül. Ja, de hát apámnak se kellettem, meg anyám is csak menekült tőlem. Alig várom, hogy jöjjön még egy vihar, ami elvisz végre. Utálom ezt a világnak nevezett mocsoktanyát. Tudod, hányszor hallottam azt, hogy majd jobb lesz, csak várd ki?! Ha mind a padlásra dobálnám, rám szakadna. Várjak újabb 32 évet?
Néha úgy átérzem azt a pillanatot, amikor Ádám a teremtés elején egyedül barangol a világban! Ilyenkor az jut eszembe, hogy ha nem találjuk az igazit, vajon visszakérhetjük-e a kivett bordánkat…
Érdekes vihar tombol, úgy hívják tehetetlen büszkeség az ego ellen. Megvívtam én is. Egyszer azt mondtam, a harmadik világháború fejben zajlik majd. Mindenki hülyének nézett, nem értették. Nem világháború ez, önmagunk elleni harc, ami sok ember számára a halálban látszik megoldódni. Csábító a túlvilági lényekre bízni életünket!

Amíg mi nem találkoztunk, én a boldogtalan barátnők/feleségek menedéke voltam, ő pedig a boldogságot hajhászó férjeké. A találkozás és aztán minden más is, vele olyan volt, mint amikor halad két vonat egymással szemben fékezés nélkül.
A halálával megtörte az átkot, adott nekem egy újabb lehetőséget. Kérdés, hogy tudok-e majd élni vele.

Mókuskerék
Tömény búskomorságra és hirtelen kitörő, de elhúzódó pánikra lelkialkatilag hajlamos az a nő, aki még a karácsonyi ünnep előtt megivott 3 doboz nyugtatót. Mindent aprólékosan előre kitervelt: nem otthon fogja megcsinálni, mert utána esetleg a férjét megrángatnák, hanem majd elbiciklizik az egyik rokonához, és nála. Kimegy a konyhába vizet inni és szépen beszedi az orvosságot...
A mentő rohant vele a kórházba, eszméletlenül feküdt két napon át. A rácsos ablakúban tért magához. Mi lehetett az indíték? Mi küldte a halálnak szóló meghívót, a túlzásba vitt aggodalmaskodás vagy a kínosan rejtegetett kínzó boldogtalanság? Ordító a válasz.

Elmagányosodott. Kórosan, vészesen. Hiába élt 25 éve házasságban. A munkába temetkezett, öt ember helyett dolgozott, és a tetejében a lelki terrorista férj elől is a munkába menekült. Aki pedig (született manipulátor lévén) ügyesen tudott játszani a női lélek húrjain, és jóságról, erkölcsről, becsületről szónokolva, a sok év alatt el is érte a célját. Tökéletesre sikerült a módszeres agymosás: az asszony teljesen a hatása alá került. Ködként oszlatta el az önbizalmát, porrá zúzta az önértékelését és bebetonozta a fejébe, hogy nélküle senki se lenne, valószínűleg nem is létezne. A szekírozómester, amikor bepálinkázott, még a lelkét is kizsigerelte. Ő meg szegény, azt hiszi, hogy szereti az urát, azt az áldott jó embert, pedig csak függ tőle. Végzetesen. Igaz, az övék soha nem is volt szerelmi házasság, de mivel a feleség alkalmazkodó- meg tűrőképessége végtelennek tűnt, ki lehetett bírni. Meg aztán piszok nagy úr ám a megszokás is! Amit úgy is neveznek, hogy biológiai jelenlét.
Aki csak felületesen ismerte őket, könnyen azt hihette, olyanok, mint két testben egy lélek: ha egyikük elmegy, a másik összeomlik. Pedig a szereposztás nagyon is egyértelmű volt: az egyik végkimerülésig csak szolgált, a másik meg feszt csak uralkodott. Ez az oldalára billent, egyenlőtlen kapcsolat akkor borult fel, amikor a nő hirtelen megbetegedett – amikor ágynak esett az, aki a gazdaságot meg az egész családot működtette. S hogy az ijedelem még nagyobb legyen, a műtét után egyre csak rosszabbodott az állapota. Húsz kilót fogyott és sötét, Istentelen gondolatok kezdték el gyötörni. Ahogy ment az utcán, feketék voltak a házak, feketék a fák, és mintha egy láthatatlan erő húzta volna lefelé, a mélybe. Minden egyes napot elviselhetetlen örökkévalóságként élt meg, és mindinkább azt érezte, hogy nem bírja tovább, ő ebből kiszáll. Meg is mondta a férjének, hogy elege van, meg akar halni. Tervét majdnem valóra is váltotta.

Amikor a kórházi ágyán ülve 3 és fél órán át beszélgettünk, arról szerette volna meggyőzni magát, hogy a betegség volt az, ami hajszál híján a halálba kergette, de amikor hetekkel később újra átvettük a történetet, úgy buggyant ki belőle az igazság, hogy észre sem vette. Kimondta, hogy amikor azt az őrültséget elkövette, hogy a saját életére tört, akkor nem gondolt senkire. Nem jutott eszébe se a gyerek, se a férj. Csak saját magára gondolt, arra, hogy senki nem szereti, nem fontos senkinek, nincs miért élnie… Ült egy vagyon tetején és meg akart halni…

Mostanra minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Ugyanabba a mókuskerékbe. (Ahogy Jókai Anna mondja: beletettek a mókuskerékbe egy darabka avas szalonnát, amit sosem fogsz elérni, amit sosem fogsz jóízűen megenni, csak a csöpögő zsírját nyalhatod fel.) Az Isten megmentette az életét, adott neki még egy esélyt. De hiába. Az önkénes rabszolga szó nélkül húzza tovább az igát, a családfő meg próbálja kiheverni a sok-sok megpróbáltatást, amit a depresszióra hajlamos, meggondolatlan, gyenge asszony okozott. A nyomatékosítás meg a látszat kedvéért most tüntetőleg ő issza a nyugtatót. Kell is neki, olcsón megúszta a tragédiát. Feleségét egyszer sem látogatta meg a kórházban, és a kezelőorvos sem kérette be terápiás célzatú beszélgetésre. Rajtam kívül nem is kérdezte meg tőle senki, hogy szerinte mennyire lehet elégedett, boldog asszony a felesége, ha mellőle egyenesen a halálba akart menekülni.

Szabó Angéla


[youtube https://www.youtube.com/watch?v=i0WwF_bVhZU]
Margit Zoltán
2017.01.22.



Nem kérünk a megalázó földműves-nyugdíjból – mondja a bajmoki Palásti házaspár
Adótartozás miatt 2014 májusában 6 hold földjüket letáblázták. A tavalyi (július 11-én készült) kimutatás szerint csaknem másfél millió dináros adósságot halmoztak fel. Ebből valamivel több, mint 600 ezer dinár a földművesekre kirótt nyugdíjbiztosítási járulék és majd 860 ezer dinár a tartozásra felszámított kamat.
A Bajmokon élő Palástiékat bár megviselte a különféle hivatalokkal való több éves eredménytelen csatározás, mégsem váltak megkeseredett, reményvesztett emberekké. Terézia és Ferenc egy német család által hátrahagyott, szabadgangos parasztházban éli az életét – a kemény munkához szokott emberpár derűs, tele van mesélnivalóval.

Palásti Ferenc

Palásti Terézia

Mióta nem fizetik a nyugdíjbiztosítást?

– Csak az első néhány évben fizettük, amikor még nem választották külön ezt a járulékot az egészségügyi biztosítástól, és amikor még egy reális összeget szabtak meg évente. Aztán már csak az egészségügyi biztosítást fizettük, de már jó ideje azt sem – kezdi panaszáradatát a házigazda.

Látom, még őrizgetik a régifajta barna színű egészségügyi könyvecskéjüket. Mikori benne a legutolsó hitelesítés?

– A bélyegzés dátuma 2005. december 12. Azóta nincs egészségügyi biztosításunk. Ha megbetegszünk, kénytelenek vagyunk valamelyik magánrendelőbe menni.

Milyen az a termőföld, amit lefoglaltak? Művelhetik továbbra is?
– Tizenkilenc holdon gazdálkodunk a feleségemmel. Ő 62 éves, én 66. Ha kimegyek a határba, ő is jön velem, a másik traktorral, és önállóan dolgozik, úgy, mint én. Nő létére volt olyan, hogy 4 pótkocsit vontatott. A földjeink 10 kilométerre vannak a falutól. Az általuk kimutatott adósságot 2 és fél holdnak a reális, piaci árából is fedezhették volna, de 6 holdnak az árát számították. Az a parcella a legjobb termőföldünk. Betonút vezet odáig. Kétszáz méterrel távolabb van az említett 2 és fél hold, de nem azt jelölték ki. Amit lefoglaltak, ugyanúgy használjuk, mint a többit, nem hagytuk parlagon. Amikor 2 társával kijött a végrehajtó, én nem akartam aláírni a felvett jegyzőkönyvet, de ő azzal fenyegetőzött, hogy ha nem adom a beleegyezésem, akkor még aznap kifüggesztik a szabadkai városházán az árverésről szóló hirdetést. Azóta 2 és fél év elmúlt, és nem történt semmi. Illetve csak annyi, hogy 2015 augusztusában szedtünk össze egy kis pénzt, és akkor naiv módon befizettünk 150 ezer dinárt. Azt hittük, hogy az alaptartozásból levonják, de nem így történt, a teljes adósságot csökkentették vele. Így viszont már semmi reményünk nincs arra, hogy legalább a nyugdíjjárulék összegét apránként tisztázzuk. (A végrehajtónak kifizettük a 6600 dinárt, amit kért és csak az egészségügyi biztosításunk l65 ezer dinár.)

– Említsd meg azt is, hogy időközben egyik napról a másikra átírtak egy hold földet az én nevemre, önkényesen, senkit sem kérdeztek! – veszi át a szót Terézia. – Nálunk minden parcellának a férjem a tulajdonosa, most meg hirtelen nekem is lett földem papíron. Nyilván azért, hogy engem is rávegyenek a járulékfizetésre. Ezzel mindjárt adósságot is kaptam a nyakamba: majd 300 ezer dinár a tartozásom a nyugdíjbiztosítás miatt, meg 400 ezer dináron felül van rá a kamat.

A lecsapolási illetéket fizetik-e?

– Egyszer nagyon felhalmozódott a tartozás, akkor befizettünk egy összegben 100 ezer dinárt. Meg tavaly is a követelt 70 ezer dinárt. Nem hagynak bennünket élni! Ha mindent kifizetünk, nekünk semmi sem marad. Minket már számtalan esetben megkárosítottak. Amikor bejegyeztettük a gazdaságunkat, éppen a tartozás miatt 7-8 évig nem részesülhettünk a termelőknek járó támogatásban. Igaz, amit mostanában adnak, az inkább megalázás, mint támogatás. Szégyen, hogy így ösztönzik, így segítik a gazdákat – azokat, akik még egyáltalán akarnak dolgozni.

Mi lesz ennek a sok mondvacsinált adósságnak a sorsa, miben reménykednek?

– Sok hivatalban megfordultunk (ügyvédnél is, a községi ombudsmannál is, Fremond Árpád képviselő úrnál is, a paraszt egyesületben is, és minden olyan összejövetelen, amelynek a földművesek nyugdíjaztatása volt a témája), és mindenütt hangoztattuk, hogy mi nem akarjuk fizetni a kötelezőnek mondott biztosítást, és nem kérjük az ezzel járó nyugdíjat sem. Mi már úgysem fogjuk élvezni, a sógorunk is, mikor mikorra megkapta, meghalt. A legtöbb helyen azt a választ kaptuk, hogy erről nem lehet lemondani, fizetni kell, ha tetszik, ha nem. Ráadásul a családban nemcsak nekünk van tartozásunk, hanem a megboldogult apósomnak is. Őt továbbra is létező személyként kezeli az adóhivatal, pedig már 23 éve eltemettük. Hiába mutattuk fel a halotti anyakönyvi kivonatát, még tavaly is küldték a részére a felszólítást, hogy fizesse a biztosítást. Az ő számlájára több mint 70 ezer dinárt tartozást gyártottak a semmiből. Fölfoghatatlan, hogy a 23 év alatt nem volt idejük arra, hogy az elhunytat töröljék a nyilvántartásból. Ha már minden dinárnyi tartozást olyan kínos pontossággal vezetnek, hogy lehetséges az, hogy az adósok listáján több évtizede elhunyt személyek is szerepelnek?

Valamikor nem sanyargatták a mezőgazdaságból élőket úgy, mint mostanában. Én innen a madarasi tanyavilágból származom, és emlékszem rá, hogy annak idején a szüleim behoztak a faluba egy nagy kosár tojást, az udvaron megfogtak mellé egy pár baromfit, eladták és az árából kifizették az évi adót, most meg több hold föld terméséből sem futja rá. Pontos kimutatásunk július óta nincs az adósságról, de úgy számítjuk, hogy talán már a 14 ezer eurót is eléri. Nem tudjuk, mi lesz ennek a vége, hogy döntenek, mit akarnak, elengedik-e legalább a kamatot, de az biztos, hogy ha valamin nem változtatnak, ekkora adósságot képtelenség kifizetni, hiába erőlködik az ember. Ezért dolgoztunk ennyi éven keresztül, hogy most öregségünkre megnyomorítanak bennünket egy ekkora adóssággal? Sokszor éjjel nem jön álom a szememre, és azon gondolkodom, hogy amikor mi már nem leszünk, a lányoméknak gyűlik meg a baja az adóhivatallal, mert ha a termőföldet megörökölik, megkapják vele a rátáblázott kéretlen adósságot is. Mit tehetnénk? Egy életén át mást sem csináltunk, csak dolgoztunk, és most arra kényszerítenek bennünket, hogy adjuk el a földet és aztán üljünk ki az utcasarokra koldulni?

Most, öreg napjainkra tartsuk a markunkat a szociális segélyért?
Szabó Angéla
[youtube=https://www.youtube.com/watch?v=zgZpAFYoNJA&w=320&h=266]


Margit Zoltán
2017.01.22.



Nem kérünk a megalázó földműves-nyugdíjból – mondja a bajmoki Palásti házaspár
Adótartozás miatt 2014 májusában 6 hold földjüket letáblázták. A tavalyi (július 11-én készült) kimutatás szerint csaknem másfél millió dináros adósságot halmoztak fel. Ebből valamivel több, mint 600 ezer dinár a földművesekre kirótt nyugdíjbiztosítási járulék és majd 860 ezer dinár a tartozásra felszámított kamat.
A Bajmokon élő Palástiékat bár megviselte a különféle hivatalokkal való több éves eredménytelen csatározás, mégsem váltak megkeseredett, reményvesztett emberekké. Terézia és Ferenc egy német család által hátrahagyott, szabadgangos parasztházban éli az életét – a kemény munkához szokott emberpár derűs, tele van mesélnivalóval.

Palásti Ferenc

Palásti Terézia

Mióta nem fizetik a nyugdíjbiztosítást?

– Csak az első néhány évben fizettük, amikor még nem választották külön ezt a járulékot az egészségügyi biztosítástól, és amikor még egy reális összeget szabtak meg évente. Aztán már csak az egészségügyi biztosítást fizettük, de már jó ideje azt sem – kezdi panaszáradatát a házigazda.

Látom, még őrizgetik a régifajta barna színű egészségügyi könyvecskéjüket. Mikori benne a legutolsó hitelesítés?

– A bélyegzés dátuma 2005. december 12. Azóta nincs egészségügyi biztosításunk. Ha megbetegszünk, kénytelenek vagyunk valamelyik magánrendelőbe menni.

Milyen az a termőföld, amit lefoglaltak? Művelhetik továbbra is?
– Tizenkilenc holdon gazdálkodunk a feleségemmel. Ő 62 éves, én 66. Ha kimegyek a határba, ő is jön velem, a másik traktorral, és önállóan dolgozik, úgy, mint én. Nő létére volt olyan, hogy 4 pótkocsit vontatott. A földjeink 10 kilométerre vannak a falutól. Az általuk kimutatott adósságot 2 és fél holdnak a reális, piaci árából is fedezhették volna, de 6 holdnak az árát számították. Az a parcella a legjobb termőföldünk. Betonút vezet odáig. Kétszáz méterrel távolabb van az említett 2 és fél hold, de nem azt jelölték ki. Amit lefoglaltak, ugyanúgy használjuk, mint a többit, nem hagytuk parlagon. Amikor 2 társával kijött a végrehajtó, én nem akartam aláírni a felvett jegyzőkönyvet, de ő azzal fenyegetőzött, hogy ha nem adom a beleegyezésem, akkor még aznap kifüggesztik a szabadkai városházán az árverésről szóló hirdetést. Azóta 2 és fél év elmúlt, és nem történt semmi. Illetve csak annyi, hogy 2015 augusztusában szedtünk össze egy kis pénzt, és akkor naiv módon befizettünk 150 ezer dinárt. Azt hittük, hogy az alaptartozásból levonják, de nem így történt, a teljes adósságot csökkentették vele. Így viszont már semmi reményünk nincs arra, hogy legalább a nyugdíjjárulék összegét apránként tisztázzuk. (A végrehajtónak kifizettük a 6600 dinárt, amit kért és csak az egészségügyi biztosításunk l65 ezer dinár.)

– Említsd meg azt is, hogy időközben egyik napról a másikra átírtak egy hold földet az én nevemre, önkényesen, senkit sem kérdeztek! – veszi át a szót Terézia. – Nálunk minden parcellának a férjem a tulajdonosa, most meg hirtelen nekem is lett földem papíron. Nyilván azért, hogy engem is rávegyenek a járulékfizetésre. Ezzel mindjárt adósságot is kaptam a nyakamba: majd 300 ezer dinár a tartozásom a nyugdíjbiztosítás miatt, meg 400 ezer dináron felül van rá a kamat.

A lecsapolási illetéket fizetik-e?

– Egyszer nagyon felhalmozódott a tartozás, akkor befizettünk egy összegben 100 ezer dinárt. Meg tavaly is a követelt 70 ezer dinárt. Nem hagynak bennünket élni! Ha mindent kifizetünk, nekünk semmi sem marad. Minket már számtalan esetben megkárosítottak. Amikor bejegyeztettük a gazdaságunkat, éppen a tartozás miatt 7-8 évig nem részesülhettünk a termelőknek járó támogatásban. Igaz, amit mostanában adnak, az inkább megalázás, mint támogatás. Szégyen, hogy így ösztönzik, így segítik a gazdákat – azokat, akik még egyáltalán akarnak dolgozni.

Mi lesz ennek a sok mondvacsinált adósságnak a sorsa, miben reménykednek?

– Sok hivatalban megfordultunk (ügyvédnél is, a községi ombudsmannál is, Fremond Árpád képviselő úrnál is, a paraszt egyesületben is, és minden olyan összejövetelen, amelynek a földművesek nyugdíjaztatása volt a témája), és mindenütt hangoztattuk, hogy mi nem akarjuk fizetni a kötelezőnek mondott biztosítást, és nem kérjük az ezzel járó nyugdíjat sem. Mi már úgysem fogjuk élvezni, a sógorunk is, mikor mikorra megkapta, meghalt. A legtöbb helyen azt a választ kaptuk, hogy erről nem lehet lemondani, fizetni kell, ha tetszik, ha nem. Ráadásul a családban nemcsak nekünk van tartozásunk, hanem a megboldogult apósomnak is. Őt továbbra is létező személyként kezeli az adóhivatal, pedig már 23 éve eltemettük. Hiába mutattuk fel a halotti anyakönyvi kivonatát, még tavaly is küldték a részére a felszólítást, hogy fizesse a biztosítást. Az ő számlájára több mint 70 ezer dinárt tartozást gyártottak a semmiből. Fölfoghatatlan, hogy a 23 év alatt nem volt idejük arra, hogy az elhunytat töröljék a nyilvántartásból. Ha már minden dinárnyi tartozást olyan kínos pontossággal vezetnek, hogy lehetséges az, hogy az adósok listáján több évtizede elhunyt személyek is szerepelnek?

Valamikor nem sanyargatták a mezőgazdaságból élőket úgy, mint mostanában. Én innen a madarasi tanyavilágból származom, és emlékszem rá, hogy annak idején a szüleim behoztak a faluba egy nagy kosár tojást, az udvaron megfogtak mellé egy pár baromfit, eladták és az árából kifizették az évi adót, most meg több hold föld terméséből sem futja rá. Pontos kimutatásunk július óta nincs az adósságról, de úgy számítjuk, hogy talán már a 14 ezer eurót is eléri. Nem tudjuk, mi lesz ennek a vége, hogy döntenek, mit akarnak, elengedik-e legalább a kamatot, de az biztos, hogy ha valamin nem változtatnak, ekkora adósságot képtelenség kifizetni, hiába erőlködik az ember. Ezért dolgoztunk ennyi éven keresztül, hogy most öregségünkre megnyomorítanak bennünket egy ekkora adóssággal? Sokszor éjjel nem jön álom a szememre, és azon gondolkodom, hogy amikor mi már nem leszünk, a lányoméknak gyűlik meg a baja az adóhivatallal, mert ha a termőföldet megörökölik, megkapják vele a rátáblázott kéretlen adósságot is. Mit tehetnénk? Egy életén át mást sem csináltunk, csak dolgoztunk, és most arra kényszerítenek bennünket, hogy adjuk el a földet és aztán üljünk ki az utcasarokra koldulni?

Most, öreg napjainkra tartsuk a markunkat a szociális segélyért?
Szabó Angéla
[youtube=https://www.youtube.com/watch?v=zgZpAFYoNJA&w=320&h=266]


Margit Zoltán
2015.01.24.



„Száz év: és puszta hír leszen

akárcsak ez, mit ír kezem

s akár te is, ki sír ezen.”


                        Faludy György



Örömmel fogadott a nap sugara, a fény és a melegség. A jó embernek lágy és kellemes a kézszorítása. Bátorító és nem agresszíven szorító, hatalmat és erőt fizikailag sugalló, mint azoké, akik ismét diktálnak nékünk valami ok végett, ők azt szajkózzák a választásokon nyertek valamit, de mit? Az emberek építik és rombolják az ő társadalmukat az idő az erő és a többi relatív.

Mennyire balgák lennénk, hogy a magyarázat minden kérdésre, hogy itt mindenki okosabb a másiknál...az okoskodók elüldözik az okosakat...nem erről van szó, hanem önzésről és továbbra sem látjuk a fától az erdőt, bár alig van már fa az erdőben.

A fő kérdés miért van ennyire „talp” alatt a magyar? Keleti népcsoport vagyunk, igen ez tény. Tudni kell, hogy a keleti népek, azért a tudást hozzák magukkal, ez lenne a bűnünk? Talán. Sok mindent adtunk a világnak, ezek szerint nem eleget a hatalmasságoknak, de ez egy másik történet.

Emberáldozatokat is adtuk a békéért nevezetű folyamatoknak, ahol a tőke nem veszett el csak átalakult...




Szabó Angéla betoppant hozzám és átadta könyvét, amely súlyos történeteket hordoz magában. Több mint hatvan történetet, amelyek egyenként regényként leírhatóak lennének, ha érdekelne is valakit a délvidéki magyarság sanyarú helyzete a kő-gazdag politikusaink pénzszerzési pályázatain kívül...

Tudtam, hogy a súly amit átad emberileg nem cipelhető és nehezen értelmezhető. Rólunk szól, harcunkról, elárulásunkról és halálunkról. Meddig leszünk még alku tárgya? Meddig csináltok belőlünk bohócot? Igen, addig ameddig pénznemű eszközt lehet belőlünk szerezni, addig!

A legszörnyűbb, ha az elesetteket az ember személyesen ismeri. Látja az arcát ismeri mimikáját, tudja, hogy adott körülmények között hogyan reagált volna és hallja a hangját...

Nem kertelek tovább Szabó Angéla „Holt szezon” c. könyvéről lenne szó, amely a média által érintőlegesen említve, mert az igazi kínokról szól, a délvidéki magyar emberek szenvedéséről és pusztulásáról. Semmi gond, legyintenek a békesség kedvéért és némi euróért hajbókolók, nem kell ezt nagydobra verni, előre kell nézni...fő a kereskedelmi jó viszony az a pár áldozat..., a háborúnak vannak áldozatai ugyebár?! A dakota indiánok is ezt átélték és nem élték túl a bennszülött amerikaiak...mi sem fogjuk, no de azért járna egy rezervátum, ahol legalább néha lovagolni tudnánk, és azt hinnénk, hogy szabadok vagyunk, nem kulturálisan – perszonálisan, hanem csak úgy betyárosan...

A gyilkosoknak meg kell bocsájtani, így van ez amióta írott történelem vagyon (az Isten fia vagy, vagy a vigasztalás fia -Barnabás?), a többi meg egyszerű áldozat, ezért van agyonhallgatva, az a pár ember, aki a nemzetközi bíróságnak nevezett intézmény alatt vezekel, vezekel egyáltalán? Az érdek és a cél tisztelt hölgyeim és uraim! Ennyi! Földi bíró nem tud igazságosan ítélkezni, mert nem ismeri az Igazságot, Jézus Krisztust! -Ha ismerné, egyáltalán nem ítélkezne, mert tudná, hogy ember felett igazságos ítéletet nem tud hozni, mert nem tudja róla, hogy mit örökölt, mit hozott magával a Földre, milyen hatások érték, és azt sem tudja, hogy az Istentől kapott kegyelmekkel hogyan sáfárkodik. Semmit nem tud, aminek alapján nyugodt lelkiismerettel dönthetne. Ki fogja e katonaáldozatokat kárpótolni? Senki, mert életüket vissza nem kaphatják, a család meg néma gyászban burkolódzva éli szeretett tagjának emlékével, ha még él a fájdalom el nem vitte. Felejteni nem szabad, talán meg kell bocsájtani, ha nem akarunk mi is szörnyetegekké válni (Lukács evangéliumában gondolkodtam egy picinykét)! Igen, csak a bűnösnek jár megbocsájtás, mert a az igazságszolgáltatás nevezetű színházi fércműben megbánást tanúsított, hogy lehet, ezt civilizált emberként megbánni? Sehogy! Jó volt a szónoklat a kutyák ugatnak a szekér halad, elhaladt. Bevégeztetett, Istenem bocsájtsd meg, mert nem tudták mit tesznek, avagy miért hagytál egyedül engem? Az evangélisták sem egyeztek meg ebben és önnön magukkal vannak évszázadok óta ellentmondásban, de még, ha betéved egy félévszádon túl Laci-betyárként viselkedő és pillanatnyi pénzszerzés céljából megtért, ott indul a kavarodás úgy Isten-igazán! Rád teszem a kezem és meggyógyultál, kelj fel Lázár és ugrik a halott?! Igen a kocsmában, ha a holt részeg Lázárt itallal kínálják, majd amikor nem fizet kiugrasztják...

A jelenlegi politikumunk az érdekei végett bölcsen hallgat, a katalánok megmondták anno az egyik nagy magyar vezérnek, hogy ön nemhogy az autonómiáért nem harcol, hanem nem is érdekli népe sorsa, bohózat az egész...milyen nemzeti tanács, ha nincs alkotmánybíróság!?

Ma már tudom, hogy a „k”-immunistáknak minden meg van bocsájtva, mert ők az internacionálét szolgálták, amely a globalizáció kistestvére volt. Ma ők azok a demokraták akiket tömlöcbe juttatnak, megkínoztatnak és megöletnek bárkit koholt vádak alapján, de ők a mai napig, ezt megtehetik, mert ők az Ő-őőőőők és az okoskodók!

Nap, mint nap csendben kimenni a sírhoz és letörölni róla a port, hogy még attól is könnyebb legyen a meggyilkolt gyermek nyugvása, nagy teher, nagy lelki teher és itt éljük meg az embert, ezért emelkedtünk talpra és nem négykézláb mászkálunk ide-oda. Ecce homo...íme, az ember...egy halom kő és az alatt maradványai, ez volna a célja létünknek?

Cikáznak gondolataim, valahol túléltem én is a szerencsésekkel egyetemben, ezt az időszakot és bevillannak képek, emberek, események, ami ma ugyan az, csak nincs háború, még nincs, de tudjuk írtam már róla a béke definíciója: a két háború közötti nyugalom a színlelésének áldott állapota...politikai színlelések, szemfényvesztések „áldott” gyümölcsöző állapota!

Lassan megy az olvasás, mert minden történet több óra hosszas vajúdással jár, minden történet mélyen húsba-maró. Az emberek tragédiája ott a szülőföldjükön ahol idegenként kell élniük és nap mint nap bizonyítani szolgalelkiségüket, lojalitásukat az ál-patriótáknak, -megterhelő feladat. Igen az volt, mert míg a népet uszítani kellett „Karlobag-Virovitica-Karlovac-Ogulin-Knin” - Nagy Szerbia újabb lázálmáról az nagyon ment, amikor jött a behívó, hogy akkor tettrekészen védjék a hazát, akkor az asszonykák szoknyája mögé bújva kórházakban és egyéb helyeken gyógyították nyavalyáikat. Mit tett a szolgalelkű magyarom ezidőtájt? Gépfegyverrel a kezében karácsonykor ugyebár nem kóringyálni ment keresztény magyar testvéréhez az Úrban, hanem katonai behívókat osztott! Ismerek jó pár ilyen Barabást, akik immáron patyolat tiszták, politikailag is és megtért báránykák! Ma már nem büszke jugoszlávok, hanem lásd Úram, -magyarok!

Kik kellettek a véres karmú kétfejű sasnak? A peremre szorítottak, elesettek és a fiatalok, akikért nem szól harang, és akikért majdan kellene, hogy szóljon harang! A kisebbségek, golyófogók és a kitelepítési folyamat részesei. E folyamat nem zárult le, immáron a „békében” békés folyamatok között zajlik, békésen kullogunk el egy szendviccsel a zsebünkben, még a megígért fűtött autóbuszt sem biztosítják a határig...

A bűnösöknek megbocsájtottak az áldozatok elporladnak és a történelem szép tisztára-mossa e történetet is, egy emberöltő által elfogynak a könnyek és elfogynak a hozzátartozók, talán az írás megmarad és lesz majd egyszer valaki, aki a balkáni háborúk délvidéki magyar emberáldozatait is emberszámba veszi, mert politikusaink, azt szajkózzák, hogy jó sorsunk van itt, igen így van, kutya jó sorsunk van...A békesség kedvéért és az ő zsebeik védelme végett ne piszkáljuk e kényes témát, kinek is kényes e téma?

Igen az igazság ismét odaát maradt a mennyek országában, de egy töredék megjelent Szabó Angéla könyvében, mert ő mert a témához nyúlni és közreadni fájdalmainkat, dicséretes és veszélyes feladatot vállalt és teljesítetett! Amíg a világ a terrorizmustól hangos, addig a mi áldozataink csendben, elhallgatva nyugszanak a temetőinkben. Ők nem a terror áldozatai voltak, mint a párizsi szatirikusok?

Nyugodjanak békében katonaáldozataink!
Az írónő jóvoltából letölthető a Holtszezon elektronikus könyv formában:

[slideshare id=43851455&w=390&h=390&style=border-width: 1px; border: 1px solid #CCC; margin-bottom: 5px; max-width: 100%;&sc=no] Szabó Angéla Holtszezon - Katonaáldozataink from Zoltan Margit

Margit Zoltán
Margit Zoltán
2015.01.24.



„Száz év: és puszta hír leszen

akárcsak ez, mit ír kezem

s akár te is, ki sír ezen.”


                        Faludy György



Örömmel fogadott a nap sugara, a fény és a melegség. A jó embernek lágy és kellemes a kézszorítása. Bátorító és nem agresszíven szorító, hatalmat és erőt fizikailag sugalló, mint azoké, akik ismét diktálnak nékünk valami ok végett, ők azt szajkózzák a választásokon nyertek valamit, de mit? Az emberek építik és rombolják az ő társadalmukat az idő az erő és a többi relatív.

Mennyire balgák lennénk, hogy a magyarázat minden kérdésre, hogy itt mindenki okosabb a másiknál...az okoskodók elüldözik az okosakat...nem erről van szó, hanem önzésről és továbbra sem látjuk a fától az erdőt, bár alig van már fa az erdőben.

A fő kérdés miért van ennyire „talp” alatt a magyar? Keleti népcsoport vagyunk, igen ez tény. Tudni kell, hogy a keleti népek, azért a tudást hozzák magukkal, ez lenne a bűnünk? Talán. Sok mindent adtunk a világnak, ezek szerint nem eleget a hatalmasságoknak, de ez egy másik történet.

Emberáldozatokat is adtuk a békéért nevezetű folyamatoknak, ahol a tőke nem veszett el csak átalakult...




Szabó Angéla betoppant hozzám és átadta könyvét, amely súlyos történeteket hordoz magában. Több mint hatvan történetet, amelyek egyenként regényként leírhatóak lennének, ha érdekelne is valakit a délvidéki magyarság sanyarú helyzete a kő-gazdag politikusaink pénzszerzési pályázatain kívül...

Tudtam, hogy a súly amit átad emberileg nem cipelhető és nehezen értelmezhető. Rólunk szól, harcunkról, elárulásunkról és halálunkról. Meddig leszünk még alku tárgya? Meddig csináltok belőlünk bohócot? Igen, addig ameddig pénznemű eszközt lehet belőlünk szerezni, addig!

A legszörnyűbb, ha az elesetteket az ember személyesen ismeri. Látja az arcát ismeri mimikáját, tudja, hogy adott körülmények között hogyan reagált volna és hallja a hangját...

Nem kertelek tovább Szabó Angéla „Holt szezon” c. könyvéről lenne szó, amely a média által érintőlegesen említve, mert az igazi kínokról szól, a délvidéki magyar emberek szenvedéséről és pusztulásáról. Semmi gond, legyintenek a békesség kedvéért és némi euróért hajbókolók, nem kell ezt nagydobra verni, előre kell nézni...fő a kereskedelmi jó viszony az a pár áldozat..., a háborúnak vannak áldozatai ugyebár?! A dakota indiánok is ezt átélték és nem élték túl a bennszülött amerikaiak...mi sem fogjuk, no de azért járna egy rezervátum, ahol legalább néha lovagolni tudnánk, és azt hinnénk, hogy szabadok vagyunk, nem kulturálisan – perszonálisan, hanem csak úgy betyárosan...

A gyilkosoknak meg kell bocsájtani, így van ez amióta írott történelem vagyon (az Isten fia vagy, vagy a vigasztalás fia -Barnabás?), a többi meg egyszerű áldozat, ezért van agyonhallgatva, az a pár ember, aki a nemzetközi bíróságnak nevezett intézmény alatt vezekel, vezekel egyáltalán? Az érdek és a cél tisztelt hölgyeim és uraim! Ennyi! Földi bíró nem tud igazságosan ítélkezni, mert nem ismeri az Igazságot, Jézus Krisztust! -Ha ismerné, egyáltalán nem ítélkezne, mert tudná, hogy ember felett igazságos ítéletet nem tud hozni, mert nem tudja róla, hogy mit örökölt, mit hozott magával a Földre, milyen hatások érték, és azt sem tudja, hogy az Istentől kapott kegyelmekkel hogyan sáfárkodik. Semmit nem tud, aminek alapján nyugodt lelkiismerettel dönthetne. Ki fogja e katonaáldozatokat kárpótolni? Senki, mert életüket vissza nem kaphatják, a család meg néma gyászban burkolódzva éli szeretett tagjának emlékével, ha még él a fájdalom el nem vitte. Felejteni nem szabad, talán meg kell bocsájtani, ha nem akarunk mi is szörnyetegekké válni (Lukács evangéliumában gondolkodtam egy picinykét)! Igen, csak a bűnösnek jár megbocsájtás, mert a az igazságszolgáltatás nevezetű színházi fércműben megbánást tanúsított, hogy lehet, ezt civilizált emberként megbánni? Sehogy! Jó volt a szónoklat a kutyák ugatnak a szekér halad, elhaladt. Bevégeztetett, Istenem bocsájtsd meg, mert nem tudták mit tesznek, avagy miért hagytál egyedül engem? Az evangélisták sem egyeztek meg ebben és önnön magukkal vannak évszázadok óta ellentmondásban, de még, ha betéved egy félévszádon túl Laci-betyárként viselkedő és pillanatnyi pénzszerzés céljából megtért, ott indul a kavarodás úgy Isten-igazán! Rád teszem a kezem és meggyógyultál, kelj fel Lázár és ugrik a halott?! Igen a kocsmában, ha a holt részeg Lázárt itallal kínálják, majd amikor nem fizet kiugrasztják...

A jelenlegi politikumunk az érdekei végett bölcsen hallgat, a katalánok megmondták anno az egyik nagy magyar vezérnek, hogy ön nemhogy az autonómiáért nem harcol, hanem nem is érdekli népe sorsa, bohózat az egész...milyen nemzeti tanács, ha nincs alkotmánybíróság!?

Ma már tudom, hogy a „k”-immunistáknak minden meg van bocsájtva, mert ők az internacionálét szolgálták, amely a globalizáció kistestvére volt. Ma ők azok a demokraták akiket tömlöcbe juttatnak, megkínoztatnak és megöletnek bárkit koholt vádak alapján, de ők a mai napig, ezt megtehetik, mert ők az Ő-őőőőők és az okoskodók!

Nap, mint nap csendben kimenni a sírhoz és letörölni róla a port, hogy még attól is könnyebb legyen a meggyilkolt gyermek nyugvása, nagy teher, nagy lelki teher és itt éljük meg az embert, ezért emelkedtünk talpra és nem négykézláb mászkálunk ide-oda. Ecce homo...íme, az ember...egy halom kő és az alatt maradványai, ez volna a célja létünknek?

Cikáznak gondolataim, valahol túléltem én is a szerencsésekkel egyetemben, ezt az időszakot és bevillannak képek, emberek, események, ami ma ugyan az, csak nincs háború, még nincs, de tudjuk írtam már róla a béke definíciója: a két háború közötti nyugalom a színlelésének áldott állapota...politikai színlelések, szemfényvesztések „áldott” gyümölcsöző állapota!

Lassan megy az olvasás, mert minden történet több óra hosszas vajúdással jár, minden történet mélyen húsba-maró. Az emberek tragédiája ott a szülőföldjükön ahol idegenként kell élniük és nap mint nap bizonyítani szolgalelkiségüket, lojalitásukat az ál-patriótáknak, -megterhelő feladat. Igen az volt, mert míg a népet uszítani kellett „Karlobag-Virovitica-Karlovac-Ogulin-Knin” - Nagy Szerbia újabb lázálmáról az nagyon ment, amikor jött a behívó, hogy akkor tettrekészen védjék a hazát, akkor az asszonykák szoknyája mögé bújva kórházakban és egyéb helyeken gyógyították nyavalyáikat. Mit tett a szolgalelkű magyarom ezidőtájt? Gépfegyverrel a kezében karácsonykor ugyebár nem kóringyálni ment keresztény magyar testvéréhez az Úrban, hanem katonai behívókat osztott! Ismerek jó pár ilyen Barabást, akik immáron patyolat tiszták, politikailag is és megtért báránykák! Ma már nem büszke jugoszlávok, hanem lásd Úram, -magyarok!

Kik kellettek a véres karmú kétfejű sasnak? A peremre szorítottak, elesettek és a fiatalok, akikért nem szól harang, és akikért majdan kellene, hogy szóljon harang! A kisebbségek, golyófogók és a kitelepítési folyamat részesei. E folyamat nem zárult le, immáron a „békében” békés folyamatok között zajlik, békésen kullogunk el egy szendviccsel a zsebünkben, még a megígért fűtött autóbuszt sem biztosítják a határig...

A bűnösöknek megbocsájtottak az áldozatok elporladnak és a történelem szép tisztára-mossa e történetet is, egy emberöltő által elfogynak a könnyek és elfogynak a hozzátartozók, talán az írás megmarad és lesz majd egyszer valaki, aki a balkáni háborúk délvidéki magyar emberáldozatait is emberszámba veszi, mert politikusaink, azt szajkózzák, hogy jó sorsunk van itt, igen így van, kutya jó sorsunk van...A békesség kedvéért és az ő zsebeik védelme végett ne piszkáljuk e kényes témát, kinek is kényes e téma?

Igen az igazság ismét odaát maradt a mennyek országában, de egy töredék megjelent Szabó Angéla könyvében, mert ő mert a témához nyúlni és közreadni fájdalmainkat, dicséretes és veszélyes feladatot vállalt és teljesítetett! Amíg a világ a terrorizmustól hangos, addig a mi áldozataink csendben, elhallgatva nyugszanak a temetőinkben. Ők nem a terror áldozatai voltak, mint a párizsi szatirikusok?

Nyugodjanak békében katonaáldozataink!
Az írónő jóvoltából letölthető a Holtszezon elektronikus könyv formában:

[slideshare id=43851455&w=390&h=390&style=border-width: 1px; border: 1px solid #CCC; margin-bottom: 5px; max-width: 100%;&sc=no] Szabó Angéla Holtszezon - Katonaáldozataink from Zoltan Margit

Margit Zoltán
Margit Zoltán
2015.01.24.



„Száz év: és puszta hír leszen

akárcsak ez, mit ír kezem

s akár te is, ki sír ezen.”


                        Faludy György



Örömmel fogadott a nap sugara, a fény és a melegség. A jó embernek lágy és kellemes a kézszorítása. Bátorító és nem agresszíven szorító, hatalmat és erőt fizikailag sugalló, mint azoké, akik ismét diktálnak nékünk valami ok végett, ők azt szajkózzák a választásokon nyertek valamit, de mit? Az emberek építik és rombolják az ő társadalmukat az idő az erő és a többi relatív.

Mennyire balgák lennénk, hogy a magyarázat minden kérdésre, hogy itt mindenki okosabb a másiknál...az okoskodók elüldözik az okosakat...nem erről van szó, hanem önzésről és továbbra sem látjuk a fától az erdőt, bár alig van már fa az erdőben.

A fő kérdés miért van ennyire „talp” alatt a magyar? Keleti népcsoport vagyunk, igen ez tény. Tudni kell, hogy a keleti népek, azért a tudást hozzák magukkal, ez lenne a bűnünk? Talán. Sok mindent adtunk a világnak, ezek szerint nem eleget a hatalmasságoknak, de ez egy másik történet.

Emberáldozatokat is adtuk a békéért nevezetű folyamatoknak, ahol a tőke nem veszett el csak átalakult...




Szabó Angéla betoppant hozzám és átadta könyvét, amely súlyos történeteket hordoz magában. Több mint hatvan történetet, amelyek egyenként regényként leírhatóak lennének, ha érdekelne is valakit a délvidéki magyarság sanyarú helyzete a kő-gazdag politikusaink pénzszerzési pályázatain kívül...

Tudtam, hogy a súly amit átad emberileg nem cipelhető és nehezen értelmezhető. Rólunk szól, harcunkról, elárulásunkról és halálunkról. Meddig leszünk még alku tárgya? Meddig csináltok belőlünk bohócot? Igen, addig ameddig pénznemű eszközt lehet belőlünk szerezni, addig!

A legszörnyűbb, ha az elesetteket az ember személyesen ismeri. Látja az arcát ismeri mimikáját, tudja, hogy adott körülmények között hogyan reagált volna és hallja a hangját...

Nem kertelek tovább Szabó Angéla „Holt szezon” c. könyvéről lenne szó, amely a média által érintőlegesen említve, mert az igazi kínokról szól, a délvidéki magyar emberek szenvedéséről és pusztulásáról. Semmi gond, legyintenek a békesség kedvéért és némi euróért hajbókolók, nem kell ezt nagydobra verni, előre kell nézni...fő a kereskedelmi jó viszony az a pár áldozat..., a háborúnak vannak áldozatai ugyebár?! A dakota indiánok is ezt átélték és nem élték túl a bennszülött amerikaiak...mi sem fogjuk, no de azért járna egy rezervátum, ahol legalább néha lovagolni tudnánk, és azt hinnénk, hogy szabadok vagyunk, nem kulturálisan – perszonálisan, hanem csak úgy betyárosan...

A gyilkosoknak meg kell bocsájtani, így van ez amióta írott történelem vagyon (az Isten fia vagy, vagy a vigasztalás fia -Barnabás?), a többi meg egyszerű áldozat, ezért van agyonhallgatva, az a pár ember, aki a nemzetközi bíróságnak nevezett intézmény alatt vezekel, vezekel egyáltalán? Az érdek és a cél tisztelt hölgyeim és uraim! Ennyi! Földi bíró nem tud igazságosan ítélkezni, mert nem ismeri az Igazságot, Jézus Krisztust! -Ha ismerné, egyáltalán nem ítélkezne, mert tudná, hogy ember felett igazságos ítéletet nem tud hozni, mert nem tudja róla, hogy mit örökölt, mit hozott magával a Földre, milyen hatások érték, és azt sem tudja, hogy az Istentől kapott kegyelmekkel hogyan sáfárkodik. Semmit nem tud, aminek alapján nyugodt lelkiismerettel dönthetne. Ki fogja e katonaáldozatokat kárpótolni? Senki, mert életüket vissza nem kaphatják, a család meg néma gyászban burkolódzva éli szeretett tagjának emlékével, ha még él a fájdalom el nem vitte. Felejteni nem szabad, talán meg kell bocsájtani, ha nem akarunk mi is szörnyetegekké válni (Lukács evangéliumában gondolkodtam egy picinykét)! Igen, csak a bűnösnek jár megbocsájtás, mert a az igazságszolgáltatás nevezetű színházi fércműben megbánást tanúsított, hogy lehet, ezt civilizált emberként megbánni? Sehogy! Jó volt a szónoklat a kutyák ugatnak a szekér halad, elhaladt. Bevégeztetett, Istenem bocsájtsd meg, mert nem tudták mit tesznek, avagy miért hagytál egyedül engem? Az evangélisták sem egyeztek meg ebben és önnön magukkal vannak évszázadok óta ellentmondásban, de még, ha betéved egy félévszádon túl Laci-betyárként viselkedő és pillanatnyi pénzszerzés céljából megtért, ott indul a kavarodás úgy Isten-igazán! Rád teszem a kezem és meggyógyultál, kelj fel Lázár és ugrik a halott?! Igen a kocsmában, ha a holt részeg Lázárt itallal kínálják, majd amikor nem fizet kiugrasztják...

A jelenlegi politikumunk az érdekei végett bölcsen hallgat, a katalánok megmondták anno az egyik nagy magyar vezérnek, hogy ön nemhogy az autonómiáért nem harcol, hanem nem is érdekli népe sorsa, bohózat az egész...milyen nemzeti tanács, ha nincs alkotmánybíróság!?

Ma már tudom, hogy a „k”-immunistáknak minden meg van bocsájtva, mert ők az internacionálét szolgálták, amely a globalizáció kistestvére volt. Ma ők azok a demokraták akiket tömlöcbe juttatnak, megkínoztatnak és megöletnek bárkit koholt vádak alapján, de ők a mai napig, ezt megtehetik, mert ők az Ő-őőőőők és az okoskodók!

Nap, mint nap csendben kimenni a sírhoz és letörölni róla a port, hogy még attól is könnyebb legyen a meggyilkolt gyermek nyugvása, nagy teher, nagy lelki teher és itt éljük meg az embert, ezért emelkedtünk talpra és nem négykézláb mászkálunk ide-oda. Ecce homo...íme, az ember...egy halom kő és az alatt maradványai, ez volna a célja létünknek?

Cikáznak gondolataim, valahol túléltem én is a szerencsésekkel egyetemben, ezt az időszakot és bevillannak képek, emberek, események, ami ma ugyan az, csak nincs háború, még nincs, de tudjuk írtam már róla a béke definíciója: a két háború közötti nyugalom a színlelésének áldott állapota...politikai színlelések, szemfényvesztések „áldott” gyümölcsöző állapota!

Lassan megy az olvasás, mert minden történet több óra hosszas vajúdással jár, minden történet mélyen húsba-maró. Az emberek tragédiája ott a szülőföldjükön ahol idegenként kell élniük és nap mint nap bizonyítani szolgalelkiségüket, lojalitásukat az ál-patriótáknak, -megterhelő feladat. Igen az volt, mert míg a népet uszítani kellett „Karlobag-Virovitica-Karlovac-Ogulin-Knin” - Nagy Szerbia újabb lázálmáról az nagyon ment, amikor jött a behívó, hogy akkor tettrekészen védjék a hazát, akkor az asszonykák szoknyája mögé bújva kórházakban és egyéb helyeken gyógyították nyavalyáikat. Mit tett a szolgalelkű magyarom ezidőtájt? Gépfegyverrel a kezében karácsonykor ugyebár nem kóringyálni ment keresztény magyar testvéréhez az Úrban, hanem katonai behívókat osztott! Ismerek jó pár ilyen Barabást, akik immáron patyolat tiszták, politikailag is és megtért báránykák! Ma már nem büszke jugoszlávok, hanem lásd Úram, -magyarok!

Kik kellettek a véres karmú kétfejű sasnak? A peremre szorítottak, elesettek és a fiatalok, akikért nem szól harang, és akikért majdan kellene, hogy szóljon harang! A kisebbségek, golyófogók és a kitelepítési folyamat részesei. E folyamat nem zárult le, immáron a „békében” békés folyamatok között zajlik, békésen kullogunk el egy szendviccsel a zsebünkben, még a megígért fűtött autóbuszt sem biztosítják a határig...

A bűnösöknek megbocsájtottak az áldozatok elporladnak és a történelem szép tisztára-mossa e történetet is, egy emberöltő által elfogynak a könnyek és elfogynak a hozzátartozók, talán az írás megmarad és lesz majd egyszer valaki, aki a balkáni háborúk délvidéki magyar emberáldozatait is emberszámba veszi, mert politikusaink, azt szajkózzák, hogy jó sorsunk van itt, igen így van, kutya jó sorsunk van...A békesség kedvéért és az ő zsebeik védelme végett ne piszkáljuk e kényes témát, kinek is kényes e téma?

Igen az igazság ismét odaát maradt a mennyek országában, de egy töredék megjelent Szabó Angéla könyvében, mert ő mert a témához nyúlni és közreadni fájdalmainkat, dicséretes és veszélyes feladatot vállalt és teljesítetett! Amíg a világ a terrorizmustól hangos, addig a mi áldozataink csendben, elhallgatva nyugszanak a temetőinkben. Ők nem a terror áldozatai voltak, mint a párizsi szatirikusok?

Nyugodjanak békében katonaáldozataink!
Az írónő jóvoltából letölthető a Holtszezon elektronikus könyv formában:

[slideshare id=43851455&w=390&h=390&style=border-width: 1px; border: 1px solid #CCC; margin-bottom: 5px; max-width: 100%;&sc=no] Szabó Angéla Holtszezon - Katonaáldozataink from Zoltan Margit

Margit Zoltán
12

Ezeket a cikkeket olvastad már?